Már lenyugodott a nap, mire hazaértem. Még világos volt, a mezők fölött vékony, fehér pára ült. A kőrisbogarak egyre bágyadtabban zajongtak a zsákomban, holnap már porrá őrölhetem őket. Szegények, bocsássatok meg nekem.
Holnapután pünkösd, a mulatságokra szükség lesz porokra és szerekre, sok a házasulandó legény és leány a faluban. Lesz munkám elég.
A holdnaptár léböjtöt írt erre a napra, hajvágást és a fűszernövények begyűjtését. Vendégeim lesznek, sokan.
Ünnep előtt a lányok mindig hozzám jönnek hajat vágatni. Ricinus- és olívaolajjal kenem be fejüket, illatos, szappanos esővízzel mosom, rózsa- vagy levendulavízzel hintem meg. Forró késekkel vágom le az elhalt hajvégeket, hogy tökéletes legyen.
Mire a kunyhóhoz értem, a lányok már dalolva, kacagva, pletykálkodva vártak, összesen tizenketten. Friss, üde energiával telt meg a ház, ahogy beléptünk. Segítettek elpakolni a begyűjtött növényeket, majd a hajvágás sorrendjét megbeszélve munkához láttunk. Kis vászondarabokat vettek elő, apró zsákokat varrni belőlük az illatos növényeknek, amiket az elmúlt napokban gyűjtöttek a réten meg az erdőn, és nálam szárítottak ki. Citromfüvet, mentát, levendulát, kakukkfüvet, rózsát és fenyőtűt, ki-ki ízlése szerint. A frissen mosott és vasalt ruhák közé rejtik majd, a párolgó anyag előcsalja az illatot, így mennek a templomba, a táncba.
Közben a nagy üstben vizet tettem fel forrni a tűzre, levendulateának. Izzottak a szemek, pirultak az arcok a reménytől, a várakozástól, az izgalomtól. A levendula majd megnyugtatja őket, aludniuk is kell, hogy a bőrük szép legyen, sápadtságtól és gyűröttségtől mentes.
Ahogy sötétedett a kuncogás, lassan elcsitult, titokzatos, komoly, elmélyült készülődés vette át a helyét, az a fajta, ahogyan csak nők tudnak ráhangolódni egy nagy napra.
Csendesen folyt a munka, egyedül a tűz pattogása törte meg a némaságot. Mindenki a maga álmait szőtte bele a munkába. Ezekből a zsákokból minden évben újakat kell készíteni, hogy a tavalyi emlékek ne zavarják meg az idei ünnepet.
Felforrt a víz, beleszórtam a levendulát. Hét lány haja már frissen mosva, gondosan levágva száradt, a varrás szinte mindenhol készen lett, teát töltöttem mindenkinek.
– Babba – kezdte egyikük, maguk közt így hívtak – te voltál valaha szerelmes?
Kérdezte, ahogy mindig is szoktuk.
– Még a régi istenek idején – feleltem mosolyogva, ahogy mindig.
– De hát csak egy igaz Isten van, ő teremtette ezt a világot.
– Ezt a világot igen. De sok minden történt e világ és az emberek megteremtése előtt. A régi világban nem voltak mások, csak istenek, akik azóta elpusztultak, halottak, akik még nem születtek meg, boszorkányok és varázslók, akik elenyésztek, meg hetérák, akik ma is élnek. Az istenek háborúztak megsemmisítve egymás hatalmát és azt a világot, csak egy maradt meg közülük, a ti Istenetek. De erről már sokat meséltem nektek.
– Mik azok a hetérák, Babba?
– Női lények, akik a megfelelő fizetségért kielégítik az istenek és emberek vágyait. A hetérák a boszorkányoktól megtanulták a varázslást, az istenektől elnyerték a szépséget és a halhatatlanságot, így járhatnak köztetek ma is. Amikor először szerelmes voltam, a régi istenek idején, egy nagy városban éltem, Melittának hívtak, a szerelmem Kharinosz volt. Ő látni sem akart engem, de végül megszereztem a vonzalmát.
– Hogyan?
– Úgy, ahogyan nem szabad.
– Varázslással?
– Azzal.
– Te varázsoltál?
– Nem, akkor még nem. Egy boszorkányt kértem meg, hogy segítsen. Így tanultam el az első varázslatot. Kevés só szükséges hozzá, hét ezüstérme, kén, egy szurokfáklya, és valami a férfitól, egy csizma, hajtincs, akármi. De most már indulnotok kell, későre jár – zártam le a beszélgetést.
A tea elfogyott, álmosan pislogtak a szemek, segítettem megtölteni a zsákokat. Lassan nekiindultak, vissza a faluba. Csak a három legidősebb maradt ott, mint mindig. Ők szülői engedéllyel nálam töltötték az éjszakát. Nekik kell legelőbb férjhez menni, illatos fürdőt készítettem hát. Drága balzsamot vettem elő, hogy a bőrük puha, bársonyos legyen, keletről hozattam az összetevőket még tavaly, a vándorcigányokkal. A lányok keze azért cserepes, érdes maradt, de ennek így is kell lennie, hogy lássék, dolgos háziasszonyok ők, jó feleség válna belőlük.
A legidősebb egy férfiinget hozott magával, és könyörgött, varázsoljak neki úgy, ahogy nekem varázsolt a boszorkány.
– Nem fogod megbánni? A varázsolt szerelmet nehéz utána elhamvasztani. És mindig tudni fogod, hogy nem szabad akaratából szeret.
Nem hatott rá az okos szó, annál jobban követelte. Megfenyegetett, azt mondta, szól a papnak, hogy megbabonázom az embereket, boszorkánymesterséget űzök, és eretnekként fognak máglyán elégetni.
Még nagy terveim voltak a faluval és a varázserőmet is régen tettem próbára, talán ezért engedtem neki.
Az inget szögre akasztottam, ként gyújtottam alatta, a tűzre sót szórtam. Ruhám alól előhúztam a varázskerék amulettet, harmincháromszor forgattam meg, minden forgatáskor elhangzott a lány és a férfi neve, majd a varázsigét ismételtem el tizenhétszer.
„Van egy kis fa ága nélkül
Madár rászáll szárnya nélkül
Csipegeti szája nélkül
Ezer lepke elindula
Egynek szárnya elszakada
S mind az ezer megálla
S mind az ezer megálla”
Szinte láttam, ahogy az energia az ing felé áramlik belőlem, a nyitott ablakon besüvített a szél, eloltotta a lángot. A varázslat sikerült. De a siker helyett az ereimben szörnyű, baljós erő közeledését éreztem.
A kén szaga örökre a falakban maradt.
* Magyar népi szerelmi varázslás szövege
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. szeptemberi számában)
