Reszketett a keze, amikor az osztályba lépett. Először odasurrant a bal szélső padban ülő fiúhoz, kezébe nyomta a pontosan kiszámolt pénzt, majd odasúgta neki: „A szokásost hozd a gyógyszertárból!” Eszébe sem jutott, hogy ezért esetleg megróhatja a piros könyves igazgató, akit a mindenható párt emberei ültettek a bársonyszékbe. Más tanítók is küldtek gyerekeket ide-oda óra alatt, kifliért, cigarettáért, képeslapért.
Ez a gyerek betéve tudta, hogy a „szokásos” nem más, mint egy nyugtatófajta, melynek nevét kórusban fuvolázta az egész iskola gyerekhada. Erről kapta az öreg tanító a csúfnevét is: „Sedolor”. A fiú a többiekre kajánul rávigyorogva nyeglén hagyta el a termet. Ő volt a „gyógyszerbeszerző”, és az osztálytársak irigykedve állapították meg, hogy az utóbbi időben bizony elég gyakran tette meg az utat a szemközti gyógyszertárig.
Elkezdődött az óra: az öreg tanító kínszenvedése. Miközben a szemléltető képen a halak tüntetően hallgattak, a tábla melletti falon lévő vérszomjas vadállatok meg szemérmesen lapultak. A gyerekricsaj hallatára mintha még a fülemüle is ijedten csendesedett volna el az ajtó fölötti képkeretben…
Ennek itt természetrajzórának kellett volna lennie, nem pedig zavart öreges motyogás és gyerekzsivaj egyvelegének.
Utálta a saját óráit. Lelki szemei előtt a bűvös hármas szám lebegett, mert hogy ennyi évnek kell eltelnie még a nyugdíjig. Volt őneki tisztességes szakmája, az asztalosmesterség, ám az ötvenes években elhúzták előtte a mézesmadzagot, miszerint gyorstanfolyam útján tanító lehet…
„Úri állás!” – hajtogatták annak idején helyeslő-ösztönzően megboldogult szülei, és e biztatásuk nyomán nyugodt életről és jólétről álmodott. Így került a pályára két helybeli sorstársával együtt a „gyorstalpalóból” (merthogy cinikusan így hívták a háború utáni rövid tanítói tanfolyamot a faluban), de hármuk közül ő bírta legkevésbé a gyűrődést.
Ki gondolta volna, hogy a tanítást csak napi adag nyugtatóval és egy doboz cigarettával lehet kibírni? Cigiből a legócskább, a nyugtató meg recept nélkül pár koronáért is kapható… Olykor elképzelte, milyen lenne asztalosmesterként a napja.
Már nem értette saját hangját. A gyerekek kacarásztak, ő meg igyekezett túlkiabálni őket, s az emlősökről magyarázni, ám ez kevés sikerrel járt. Több tárgyi tudás és pedagógiai érzék kellett volna hozzá, ő viszont egyikkel sem volt felvértezve, így az önbizalma a tanítóskodással töltött évtizedek alatt elnyűtt ronggyá foszlott. Amúgy sem volt a katedrára való: halk szavú, magába forduló ember lévén még a közvetlen mellette állók sem értették monoton beszédét.
A szőke copfos Kriszta felvisított, ketten a széküket rángatták, többen nevetgéltek és egyáltalán: átláthatatlan volt számára az osztály, mely szétfolyó gyerekmasszának tűnt fel előtte a vastag dioptriás, gyakran bepárásodó szemüvege mögül.
A csendről, az egykor romantikusan megálmodott „figyelő szempárokról”, a hivatás belülről fűtő erejéről csak ábrándozhatott… Ámbár az utóbbi évek során olyannyira elfásult, hogy már álmodozásra sem futotta az erejéből.
Otthonában – amikor a család elől elmenekülve dolgozatfüzetekkel körülbástyázva magát piros tollal a kezében felmérőjavítást imitált – felfelfohászkodott. Nem volt ugyan vallásos, de önkéntelen ki-kitört belőle olykor a sóhaj: „Istenem, add, hogy minél előbb vége legyen!”
Becsapódott az ajtó: a gyógyszert szállító fi ú tért vissza. Flegma-kajánul az asztalra csapta a gyógyszerdobozt, majd a többiek felé kacsintva a helyére nyargalt.
– Csend legyen! – próbálkozott tétován, de erőlködő, el-elcsukló hangját úgy nyelte el a gyerekzsivaj, mint háborgó tenger a neki-nekifeszülő vitorlást.
Azelőtt legalább a zajtól való rémülete tartotta még valamiféle tanítói üdeségben, viszonylagos éberségben, némi tekintélyt kierőszakolva, ma már azonban belső dermedtsége langyos vízben olvadó jégcsapként olvadt fel a káoszban.
Hétfőn minden maradék méltóságát latba vetve kizavarta a folyosóra a nagyszájú Gabit, de vesztére éppen arra sétált az igazgató, baj lett belőle. Még aznap lehívatta az irodájába. Fölényesen süppedt kényelmes karosszékébe, miközben gunyoros hangon vonta felelősségre:
– A tisztelt kolléga nincs tisztában a szabályokkal? – majd fenyegetően tette hozzá: – Gyereket az óráról nem küldünk ki, világos?
Ez utóbbi mondatnál a magasba emelte hájtól kipárnázott kézfejét, s mutatóujja pufók felkiáltójelként meredt az égbe. Egész lényéből mélységes utálkozás áradt. Lenézte őt, miként a többi tanító. Nem volt neki itt egy barátja sem. Alig várták, hogy nyugdíjba vonuljon, mert a fiatalabbak, kiknek birtokában „normális diploma” volt, úgy gondolták, már csak a levegőt rontja itt „gyorstalpalói” végzettségével és szánalmas ügyefogyottságával. Meg aztán rájuk is rossz fényt vet, hogy ilyenek tanítanak az iskolában… Nagyon jól tudta ő ezt. De hát nem bírt letelni az a pár év a nyugdíjig! Bocsánatkérő arckifejezés ragadt az arcára.
Kiküldeni az osztályból tehát senkit sem lehet. „Nyissátok ki a könyveket!” Míg átolvastatja a tananyagot, addig talán kissé lecsendesednek…
Esti magányára gondolt – ez az egyedüllét volt napi reménysége. Zsörtölődő és fecsegő felesége elől vacsora után mindig a dolgozószobájába vonult félre. Íróasztalán a dolgozatfüzetek mögé rejtette az éppen akkor olvasott krimit, abba merült bele esténként. Ez volt a menekülés. Kiszabadult saját életének nyomorúságából, és fantáziája szárnyán detektívek bőrébe bújva gyilkosságokat kutathatott fel. Egy-egy bűnügy leleplezésekor a krimik végén kielégülten fürdött meg a főhős-nyomozó dicsőségében, elfelejtetve saját magánéleti és munkahelyi kudarcait. Az olvasás utazást jelentett számára. Amint kinyitotta a detektívregényt, végre úgy szárnyalhatott, ahogy a valóságban sohasem.
És röpült vele az időkerék… Halmozódó sérelmei miatti bosszúvágyát a könyvbeli gyilkos szerepében élhette ki, az igazságkeresési vágyát pedig a detektív tevékenységben… Mindezt most egészen világosan felismerte. De jó lenne saját nyomorúságos életében is kinyomozni a miérteket! Felfedni a csőd, a kudarc forrásait, lerombolni tartós önbizalomhiányának pilléreit.
Idegesen tekintett az órájára. Még öt perc. Valahogy csak kibírja a hátralévő időt a csengetésig. A zaj egyre fokozódott. A zümmögő morajba bele-belehasított az éles lánykacaj, a kamaszok mutáló, hol férfias, hol cincogó egérhangja. Hogy a zenemű teljes legyen, aláfestésül székek csikorgása, egy-egy becsapódó ablak puffanása egészítette ki a zajegyveleget, a természetrajzóra hanganyagát. Az ő bátortalan, csaknem szótlan utasításai szervesen vegyültek bele az osztály által produkált zenébe. Némaság az arctalanul üvöltő tömegben.
– Foglald össze a hallottakat! – fordult az egyetlen rá hallgató, vele együttérző kislányra, akinek szánakozó tekintetéből némi rokonszenvet olvasott ki.
A kislány szót fogadott:
– Az emlősök…
Belekapaszkodott az utolsó szalmaszálba. A kislány padja elé lépett, hogy halljon valamit, és az érdeklődést színpadiasan magára erőltetve próbálta figyelmen kívül hagyni a zenebonát.
– Házi feladatra az emlősök legfőbb tulajdonságait kell kijegyzetelnetek… – motyogta még, de látta: itt már mindenki a csengetést várja.
Hogy nyomatékot adjon szavainak, a táblához lépett, és jól látható helyre írta fel a leckét.
Gondolatban azonban távol járt. Hirtelen nagy csend támadt benne. Akvarell-képeken látta magát: az egyiken derűs arccal a ponyvaregényei között ült, halványsárga volt a háttér, a másikon a rózsalugast nyesegette, ez túl harsány színűre sikeredett festmény volt, de a legszebb képen azúrkékben tündökölt az égbolt… Felvillant benne a „minél távolabb innen, annál jobb” kettőssége. Most könnyen elhitte, hogy nemsokára elrugaszkodhat innen. A mesék jól végződnek. Kiteljesedik. Talán. Ha öregen is, de egyszer még szabad lehet.
Végre kicsengettek.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. júliusi számában)
