

Az Idő ősrégi csontokkal piszkálta vasfogát, miközben egy ócska székre támaszkodva jelenlegi kiválasztottja fülébe lihegett. A szobát a régi karosszék recsegése töltötte be, ahogyan rátámaszkodott, a lemenő nap pedig a huzatos ablakon keresztül árasztotta be utolsó sugarait; még egy végső erőpróba, és átadja helyét a hűvös éjszakának.
Az öregember elég rosszul festett íróasztalánál görnyedve, sehogy sem sikerült írnia; a szavak mondatba rendeződésük előtt szétfolytak elméjében, láthatatlan hullákat hagytak a még mindig hófehér levélpapíron. Így történt ez minden egyes napon, amióta szeretője elhagyta, széttépett lapok és kiürült borosüvegek követték lábnyomát. Ő meg éjt nappallá téve könyörgött, esedezett ébren forgolódva ágyában, hogy szerelme visszasomfordáljon életébe, mint valami hűtlen macska, ahogy azelőtt mindig tette. De mégsem jött. A tinta már kezdett beleszáradni az üvegcsébe, ezért eldöntötte: tesz még egy utolsó próbálkozást.
Keze remegett, izzadságcseppek gyülekeztek ráncos homlokán. Az egyik pont akkor gördült le, amikor az Idő kacagva elővette viseltes zsebóráját, amely a mély kabátzsebből kirántva még hangosabban tiktakolt, és fenyegetően a széken ülő füléhez tartotta. A férfi összerezzent és írni kezdett, de önsajnálata klisés, erőltetett mondatokat szült, az obszidián színű tinta erőszakosan hagyta nyomát a papíron: Ma halt meg az anyám. Vagy talán tegnap, nem is tudom pontosan.*
A szavak hamisan csengtek, mintha valaki már leírta volna azokat, mégis olyannyira megbénította a gyász, hogy képtelen volt folytatni, de kihúzni is az esetlen kezdést. Írószere lomhán lógott lefelé érzéketlen kezéből, egy csepp tinta elkezdett a szőnyeg irányába csúszni a fémen. Az Időnek elege lett a gyászos várakozásból. Rácsapta órájára a fedelet, és visszasülyesztette zsebébe.
– Most már elég! – nógatta sorsdöntő cselekvésre az előtte ülőt.
A férfi nem bólogatott ugyan, de nyilvánvalóan egyetértését fejezte ki, ahogyan tolla éles végével bőrét karcolgatta, és eszébe jutott, hogy kudarcai fájdalmát semmi sem enyhítette jobban az önzetlen áldozatoknál. A fekete folyadék kárminvörös cseppekkel keveredett, ahogyan az Idő egyhangúan kiszedte legutóbbi csemegéje maradékát fogai közül, és a vérfoltok új történetet írtak a papírra.
*Idézet Albert Camus: A közöny című regényéből
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. áprilisi számában)
Egyetlen mozdulatsorral lökte be lábával az ajtót, dobta földre hátizsákját és támasztotta hátát a falhoz. Nagyot fújt a frufruja alá. Hajszálai néhány másodpercre a levegőbe emelkedtek, felvillantva a homlokán csillogó verejtékcseppek láthatatlan szálra fűzött apró gyöngyszemeit. A lépcsőzéstől még mindig zihálva lélegzett. Mindegy, kit érdekel ez most, amikor végre itt van a hétvége.
Friss tavaszi reggel volt, amikor Titánka belenézett a tükörbe, és azt mondta: eljött az idő a világmegváltásra, a dolgok nem mehetnek így tovább! Most mi jövünk, a jövő bajnokai! Az előttünk járók hibát hibára halmoztak, de most majd minden megváltozik! Új világ jön, meglássátok!
Initium finis. Vagyis tegnap történt, hogy az érintőkről kérdezte. Habár ő maga tangenseknek nevezte őket – lévén hogy mégis bennük van a „gens” szelleme, minden nemzetség összes vérvonala –, végül maradtak az érintőknél. A Szenior igazi úr volt, készségesen válaszolt: a kör számtalan pontját, elméletben, számtalan egyenes érintheti, kialakítva ezzel egy olyan szabályos területet, amely úgy világlik ki környezetéből, mint világítótorony az éjszakából.
Ebben az akciófilmben a főhős megmenti a világot egy olyan katasztrófától, ami normális körülmények között nem jöhetne létre, de mindig vannak olyan rossz emberek, akik a mások szenvedését saját javukra és gazdagságuk növelésére akarják kihasználni. A végén pedig elautózik a naplementébe egy rettentő giccses rockballada hangjaira a rejtélyes, ám rettentő szexis nővel.
Barnach néni két hete mondta, hogy a férjemmel nevet is cserélhetnénk. Nem hiszem, hogy komolyan gondolta, a névváltás nem olyan egyszerű manapság, mint egy autó- vagy egy szívcsere. Amikor Gáborral befeküdtünk a klinikára, Dr. Forinum is mondta: a név az egyetlen állandó dolog az emberen.
A lakóházban gyakran mondogatták, hogy Sándor igazán megtisztelve érezhette magát, mivel Karola kevés ember kedvéért volt hajlandó viselni a fogait, és még kevesebbre mosolygott rá. Olyan pedig, akihez akadt némi kedves szava csupán egy volt, a fia, ám ő ritkán, olyan essünk túl rajta módon látogatta.
Oszt mikor gyünnek azok a tévések? – kérdezi Orsi néni izgatottan a férjétől. Guszti bácsi ugyanis reggel egy hatalmas pontyot fogott ki a vízből, ami rendkívüli dolognak számít. Harcsát már jóval nagyobbat is akasztott, de a csaknem harminckilós ponty kivételes fogásnak számít. Barátja – miután lefényképezte és videózta őt a zsákmánnyal – azonnal felhívta a híradót, azok meg rögtön ráharaptak, ahogy a szerencsétlen ponty is a horogra.
– Anya, kopogtak! – figyelmeztet kamaszodó fiam.
– Ma már a harmadik vendég, kár volt azt a firkászt beengedni – sóhajtok. Kötényembe törlöm a kezem, és ajtót nyitok. Egy negyven év körüli nő topog az ajtóban, Armani kabát, Gucci ridikül, nehéz édeskés illat lengi körül, kezében doboz.