A hajnali szmogban épphogy sikerül elugranom a szemetes mögül, amikor az életunt munkások kiöntik a hulladékot. Émelyítő szagú konzervek és kiürült borosüvegek zuhannak a kocsi hátuljába, apám szemétmaradványai ismeretlenekével keverednek. Ahogy próbálok elsurranni a helyszínről, üvegszilánkba taposok. Sebet ejt csupasz talpamon, egy vékony, bíbor csermely indul útnak belőle. Így jár, aki későn kel.
A napkorong még meghúzódva vár a tömbházak mögött, de a pirkadat első sugarai már az aszfaltot cirógatják. A városi zajok szimfóniája halkan duruzsol, és a megszokottnál kevesebb ítélkező tekintet üdvözöl, ahogy arrébb kódorgok, és leporolom magam. Hosszúra nőtt körmeim beleakadnak szőrmebundámba, miközben egy kikukázott szendvicsmaradványt habzsolok. Megszenvedtem érte, majdnem egy patkánycsapda áldozata lettem – félre is tettem, hátha még felhasználhatom –, szóval úgy érzem, kiérdemeltem. Apám legalább véletlenül hagyott egy kis alamizsnát szégyellt porontyának. Néhány jókora harapással eltüntetem, továbbállok, mielőtt a lakása előtti szemetesnél összefuthatnánk. Azért a látszatot mégiscsak fenn kell tartani. Nagy, szederre emlékeztető szemével biztosan szégyenkezve tekintene rám, de bennem a korgó gyomor és emésztő bosszúvágy mellett már nincs helye a szégyennek.
Megbújok az eresz alatt a sarkon, csak a bejárati ajtó csapódását hallom. Biztosan ő az, vaskos lábai ismerős kopogásához ezúttal magas sarkú topánkák hangja társul. Megvárom, amíg eltűnnek a téglavörös falak rengetegében, mielőtt közelebb settenkednék az ajtóhoz. Amikor a rövidnadrágot és felemás bokazoknit viselő, csipás szemű férfi kitárja az ajtót, egy gyors mozdulattal én is besurranok mellette. Ahogy befurakodok, a vaskos fémlap szinte nekicsapódik gyenge vállamnak. Végre kitárom megvetett apám ajtaját.
Friss bacon- és sajtszag köszönt rám a földszinti lakásba lépve. A függönyök résnyire elhúzva, a szobát egy falatnyi fénycsóván keresztül tölti be világosság. Lépteimre halvány vízcseppek kenődnek el a márványpadlón: nemrég moshattak fel. Óvatosan közelítek, amíg a mennyei illat el nem ér hozzám. Észreveszem az asztalon heverő ételmaradékot. Az ajtótól nem messze elhelyezem a begyűjtött csapókaros csapdát – már csak a biztonság kedvéért is –, utána azonnal engedelmeskedem a túlérett szilva hívásának. A gyümölcs kéreti magát, szinte legurul az asztal sarkáról. Egy vadállat mohóságával vetem rá magam és habzsolni kezdem, amíg kissé le nem nyugszik zakatoló pulzusom. Aztán egy másik szilvát is megragadok, de azt már kimért lassúsággal ízlelem. Összehasonlítom képzeletemet a valósággal. Mind a tizenhat fogammal beleharapok, de amire igazán kiélvezhetném a zamatát, máris köphetem a magot kiábrándultan. Következő prédám egy nyitott halkonzerv lenne, félig kibontott fém fedelével szinte kacérkodik velem, amikor egy ismeretlen zörej csapja meg a fülem.
A folyosó felől érkezik. Ha nem vonja el a figyelmemet az éhség, óvatosabb vagyok. Teljesen bebújok az asztal alá, így talán késleltethetem a találkozást, hátra észre sem vesz. Sohasem volt az a figyelmes fajta, de az asztalon heverő szilvamag túlságosan árulkodó jel.
– Tudom, hogy ott vagy! – hallom apám ismerős hangját. A hangot, amivel kislánykoromban dorgált. Muszáj lesz felfedni magam.
– Szia, apa! – mondom, miközben előbújok. Hangom a megszokott alt helyett gyámoltalan cincogáshoz hasonlít. Ő az ajtókeretnek támaszkodik, és messziről néz, mintha irtózna tőlem. Felemészt ez a szertartásos síri csend, érzem, ahogy a tekintete ízekre cincál. Kezdetben a kétes foltokkal díszített bundámat vizslatja, majd a sebet, amiről korábban letöröltem a vért. Most úgy érzem, metsző pillantásától újra kiserken. Megalázó, de megpróbálok szánalmat keltő mosolyt erőltetni arcomra – mindig is ellágyította a védtelenség –, talán ezúttal is beválna, ha nem venné észre hiányos fogsorom, azt a gyéren eloszló tizenhat fogat. Az undor kioltja benne az együttérzés minden lehetséges szikráját.
– Egyél valamit, mielőtt elmész! – mondja.
A hűtő felé indul, széles háta a beáradó fényben szinte izzik, így még irtózatosabb, mint amilyen a súlyos árnyékban volt. Talán a sötét az oka, hogy nem veszi észre a csapdát, talán csupán megrészegült saját kedvességétől.
– Te patkány! – üvölti nekem, ahogy máskor is szokta, miközben lábából patakban ömlik a vér, az arca pedig eltorzul a fájdalomtól. Már nem képes megbántani, ahogy régen, csak a helyzet abszurditása zavar.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. decemberi számában)
