– Maga itt marad! – csattant fel a határőrparancsnok. Szavai betöltötték a határátkelő kopottas, régi épületét. Megülte a falakat. Megülte a lelkeket. Keményen, ellentmondást nem tűrően. Kálmán kínosan rámosolygott a parancsnokra. Halkan, szelíden kérte.
– Nem lehetne mégis..., hogy csak a hídig, hogy csak távolról láthassam...
– Nem! – hangzott az ellentmondást nem ismerő válasz. – Magának nincs engedélye!
Rózsika megfordult. A sírás kerülgette. Nem, nem a parancsnok szavai miatt. Már megszokta a tiltást és a parancsot. És azért sem, mert a férje nélkül kell továbbmennie. Hanem mindazért, amit idáig át kellett élnie. Az elmúlt évek minden kínja és keserve benne volt abban az egyetlen könnycseppben, amelyik végigfolyt az arcán. Nem törülte le. A vaskosra hízott magányos könnycsepp végigjárta útját, s a szíve fölött rápottyant a blúzára.
Emlékezett.
Emlékezett arra a napra, amikor férje falfehér arccal, idegességtől remegő kézzel jött haza a faluházból. Még odaát laktak, Szerdahelyt. Kálmánt akkor a zsupán kioktatta, hogy Csehszlovákia a csehek és a szlovákok országa, egyedül ennek a két népnek a hazája, aki pedig ezt nem hajlandó tudomásul venni, az takarodjon a Dunán túlra!
Rózsika kinézett az ablakon. Látta a lezárt határsorompót, mögötte pedig a hidat, amely a Csallóközbe vezet.
Egyszer jött csak át ezen a hídon, amikor még a háború előtt, a magyar-időkben, férjéhez tartott a győri laktanyába. Mikor is volt az? Talán ’42 nyarán... Akkor lehetett – tűnődött. Igen, akkor volt, mert Loki akkor szökött Kálmán után.
– Szegény Loki! – mondta halkan Rózsika. A mellette álló határőr értetlenül nézett rá. Rózsika elmosolyodott. Mit tudhat ez az ember Lokiról? Mit tudhat arról, hogy majdnem megharapta a zsupánt, amikor megjelent a kitelepítési paranccsal. Az meg bosszúból nem engedte, hogy magukkal vigyék. Arra ítélte, hogy Csehszlovákiában maradjon. Pedig Loki magyar vizsla volt. Rózsika emlékezett: ültek a teherautó platóján, az egész család, s némán nézték, hogyan távolodik a szülőföldjük. Loki azonban nem maradt ott, futott utánunk.
– Szegény Loki! – sóhajtott fel Rózsika.
– Ki ez a Loki? – kérdezte a határőr.
– Á, semmi! – legyintett Rózsika. – Csak a kutyánk.
– Ja?! – mondta a határőr, és bólintott. Visszaadta Rózsika papírjait. – Menjünk! – mutatott az ajtó felé.
Rózsika Kálmánra nézett.
Tekintetük egybeolvadt.
Két ember, akit eggyé kovácsolt a szeretet, a sors és a közös gyötrelem.
Tudták, hogy feltétel nélkül bízhatnak a másikban. És csak egymásban bízhatnak. Másban nem. A besúgóktól, feljelentésektől teli világban már senkiben sem bízhattak.
– Menjünk! – mondta újra a határőr, és elindult. Rózsika előtt udvariasan kinyitotta az ajtót. Előre engedte. Odakint hűvös szél csapott az arcukba.
Az a hideg, dunai szél, amely kegyetlenül kifújja a házak ablakán át a benti meleget.
A határőr határozott léptekkel megindult a híd felé. Rózsika szótlanul ment mellette.
– Kivel találkozik? – kérdezte a határőr.
– A testvéremmel.
– Izgul?
– Régen nem láttam. Azóta, hogy... – Rózsika nem tudta befejezni a mondatot. Képtelen volt kimondani, hogy elkergették a szülőföldjéről. A határőr mégis megsejtett valamit.
– Maguk kitelepítettek, ugye?
Rózsika némán bólintott.
– A múlt héten is volt itt egy ilyen család. Ha jól emlékszem, komáromiak voltak. Most is azok, csak most az itteni Komáromban laknak.
– Mi is csallóköziek vagyunk.
Megkerülték az utat elzáró, leeresztett sorompót, és elmentek a géppisztolyos határőrök mellett.
Ráléptek a hídfeljáróra. A határőr megnézte a karóráját.
– Még van öt percünk. Nem kell sietni.
Lassú léptekkel indultak neki a hídnak.
Odaát, a híd túlsó oldalán megjelent egy asszony és egy katona. Ők is lassú lassú léptekkel közeledtek.
Rózsika szíve a torkában zakatolt.
A testvére jön szemben! A testvére, akitől elszakította a történelem s egy kegyetlen parancs, amely el akarta űzni őseik földjéről a magyarokat, csak azért, hogy az a föld egy másik nemzet országa legyen! A testvére, aki otthon maradhatott, akit azóta nem látott, akivel azóta nem beszélhetett, akit nem ölelhetett, akinek az öröméből és bánatából nem vehette ki a részét, mert szétszakította őket egy államhatár. A Duna. A nagy folyó. Hányszor ment le a partjára, hányszor nézett át a túlsó partra, vágyakozva és ábrándozva, hogy hátha... hátha felbukkan valaki odaát, akit ismer. De hiába. Csak határőrök. Itt is, ott is.
Majdnem fellökte egy hirtelen szélroham. A határőr karjába kellett kapaszkodnia, hogy visszanyerje az egyensúlyát. És az erejét. Mert szinte a lábából is kiment az erő.
Mindjárt!
Mindjárt látni fogja!
– Maguk ikrek? – kérdezte a határőr, de Rózsika nem is figyelt rá. Már kivehető volt a közeledő asszony arca. Csak rá tudott figyelni. Az ikertestvérére. Rózsika felemelte a karját, és széles mozdulattal integetni kezdett. Az szintén. A kísérő katonák itt is, ott is kimértek voltak. A híd közepén aztán már nem bírt magával Rózsika. Az utolsó métereknél, az utolsó lépéseknél futásnak eredt. Ikertestvére szintén.
És az államhatárnál, a híd közepén keresztbe felfestett fehér vonalnál találkoztak.
Összeölelkeztek.
– Csak tíz perc! – szólt a határőr, aki addigra már odaért; de ezt a mondatot Rózsika nem hallotta meg. És Mariska, az ikertestvére sem hallotta meg. Ők csak egymásra tudtak figyelni. A másik arcára, leheletére, szívdobbanására. Megsimogatták egymás arcát, haját, és nem eresztették el a másikat. – Csak tíz perc! – szólt újra a határőr. – Aztán menni kell vissza!
– Szervusz! – mondta könnyeivel küszködve Rózsika.
– Szervusz! – válaszolta könnyeivel küszködve Mariska.
Nem tudtak megszólalni. Fogták egymás kezét, nézték egymás arcát és nem tudtak megszólalni.
Csak bőgni tudtak.
És letelt a tíz perc.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. júliusi számában)
