Juhász Eszter: Novellák

Annuska

Az almafa alatti lócán üldögéltek.

– Miért így akarsz férjhez menni? Fiatal vagy és csinos.

– Anyám megesett, balkézről születtem. Zabi vagyok. A faluban csak ritkán mondják, de néha összesúgnak a hátam mögött. A falu szája nem felejt. Nem akarom megvárni, míg nem kellek senkinek. És maga?

– Volt egy lány. Szerettem. Katonaság alatt elhagyott. Akkor azt mondtam, sosem nősülök meg. De meggondoltam magam, nem jó egyedül.

– Ennek mennyi ideje?

– Négy éve.

– Jár valakihez?

– Az özvegyasszonyhoz.

A férfi azt gondolta, ez élete legfurcsább beszélgetése. Két hete ismeri ezt a komoly, szép arcú, bogárszemű lányt, aki fél év múlva a felesége lesz. Volt már dolga nőkkel. Asszonyokkal, lányokkal, akik évődtek vele, rebegtették szempillájokat, hozzábújtak, odaadták szájukat, testüket. De ilyennel még nem találkozott. Ez úgy kérdez, hogy nem lehet neki hazudni.

– Hány gyereket akar?

– Hármat. És te?

– Én is – mosolyodott el Annuska a beszélgetés alatt először.

– Akkor lesz dolgunk.

– Tudom, a keresztanyám elmagyarázta. Mama már túl öreg hozzá.

– Hát csókolni tudsz-e?

– Az is kell hozzá?

Az öblös férfi nevetésre a kiskonyhából kinéztek az öregek. A férfi szülei és a lány nagyszülei, akik most először hagyták kettesben a fiatalokat. Elégedetten mosolyogtak.

– Anyádról mit tudsz?

– Kétéves voltam, amikor elment dolgozni a városba. Hároméves koromban elvette Jožko bácsi. Van három gyerekük.

– Téged nem vett magához?

– Nagyapámék nem engedtek. Mikor megesküdtek, anya állapotos volt. Mama azt mondta, a balkézről való gyereknek csak addig van becsülete, míg meg nem születik a saját.

– Nem bánod?

– Néha fáj. De mamáék mindent megadtak nekem. Nekik csak én voltam. Nagyapám eladta a határban a földet, abból fizette ki anyámat. Ez itt már az enyém – mutatott körbe a portán.

Hallgattak egy sort.

– Nem gondoltad meg magad?

– Nem.

– Nem félsz tőlem?

– Néha. De nagyapám azt mondta, maguk rendes emberek. Az anyja kedves lesz hozzám, az apja is. Szépen élnek együtt. Maga ezt látta otthon, nem lesz baj.

– Mamád mit mondott?

– Hogy rajtam is múlik.

Megint hallgattak.

– Jegybe mit vegyek?

– Varrógépet. Azt mondják, ügyes vagyok. Megvarrom a gyerekek ruháját. Ha nagyobbak lesznek, talán másoknak is. Azt hallottam, nincs a falujában varrónő.

Ez mindenre gondol – mosolyodott el a férfi.

– Te nem akarsz tőlem kérdezni semmit?

– Mi a hibája?

Vajon megértené – tűnődött magában a vőlegényjelölt –, ha azt mondanám, olyan bolond vagyok, hogy még az özvegyasszonynak is elhiszem, ha csókol, csak én vagyok neki, pedig a fél falu hozzájár? De csak annyit mondott: – Magamnak való vagyok!

– Dehogy! – fordult felé a lány, s arca felderült, mint eső után az ég. – Maga kedves meg szép a szeme is! – s kezét kezére tette, majd visszahúzta.

– Miért veszed el?

– Nagyapámék néznek.

– És ha nem néznének? – kérdezte vidáman. – Ott hagynád?

– Ott! – suttogta Annuska rákvörösen.

– Akkor jó!

Kellene egy kislány, Ilus!

Reggel fél négykor ő is felébredt az óracsörgésre. Hallgatta, ahogy az ura felöltözik.

– Mindened megvan?

– Meg.

– Táskád a kiskonyhában! – aztán a másik oldalára fordult, hogy aludjon még egy kicsit. Vagy gondolkodjon. Régebben ilyenkor felkelt kikísérni a férjét. Csókot váltottak, néha többet is a kelleténél.

– Ne bolondozz, meglátnak!

– Ugyan ki? – szuszogta nyakába az ura.

– Lekésed a buszt.

– Majd bedudálnak.

Aztán valóban dudált a busz.

– Látod, Borcsa, mikre nem gondolok? – kérdezte a tehéntől, mikor ötkor elétette a vizes rocskát, majd komótosan elkezdett fejni.

Hatkor már tűz ropogott a kiskonyha sparhétjában. Vajas-szalámis kenyerek sorakoztak a tányéron, mellettük egy-egy bögre tej. Az anyósának szűretlen, ő így szereti.

Szerette ezeket a reggeleket. – Mégiscsak kellene egy kislány! – sóhajtott fel hangosan.

Innentől kezdve sűrűbb lett a reggel. Meghallotta a kolompszót, kihajtotta Borcsát, rábízta a csordásra. Felkeltette a gyerekeket először, másodszor. Elindította őket iskolába, anyósával elosztotta a tennivalókat. Etetett, vizet hordott, feltette az ebédet. De közben mindvégig az a pillantás járt az eszében, amit férje szemében látott két hete, mikor kisbabát tartott a kezében.

A szomszéd fiatalasszony egyéves kislányát csitítgatta, s ők megálltak mellette egy szóra. Átvette ő is, majd a kicsi hirtelen az ura felé nyújtotta a kezét. Aztán csak nézte, nézte, ahogy a férfi egy dallamot dúdolva táncolni kezd karjában a csöppséggel.

– Elviszlek haza! – mondta, és arca ragyogni kezdett.

Hazaérve hozzákezdtek az esti etetéshez. Az ólban, ahol senki sem látta őket, magához húzta és fülébe suttogott:

– Kellene egy kislány, Ilus! Egy tündérke, olyan, mint te! – és a régi tűz lobogott a szemében.

Nevetett, nevettek. Azt hitte, elfelejtődött a dolog, de két nap múlva lefekvés után megszólalt mellette a dörmögő hang:

– Nem gondoltad meg magad? Újabb két nap múlva vacsora után átküldte fiait a nagyanyjukhoz. Őt leültette maga mellé, s a szemébe nézett:

– Apánk nemrég halt meg, kellene egy kis öröm a házban. A fiúk iskolások, mindenünk megvan. Gondold meg magad! Kellene egy kislány, Ilus!

Belenézett a jól ismert férfiarcba. Nem csak vágyat látott, reménykedést, hanem a holnap biztonságát is.

– Meggondolom – felelte halkan.

– Majd szólj!

– Majd szólok.

Ez járt Ilus fejében. Óvatos mozdulattal behabarta a bablevest, a sparhelt szélére húzta a fazekat. Már tudta. A fiúkat átköltözteti a kisszobába, a padon megkeresi a kiságyat.

– Este szólok neki! – mondta mosolyogva magának.

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. márciusi számában)