Talán tényleg nem éreztem át, nem fogtam fel a büntetés mértékét, amíg nem vetettem bele magam a feladat sűrűjébe. Szó szerint. Lomblevelű fák és cserjék gallyai csapódtak az arcomba, amint útitársam kiteleportált az űrhajóból. A bioszenzor figyelmeztető üzenetei villantak meg halványan a látóteremben: fenyegető élőlények kavarogtak mindenütt. Szúró-szívó szájszervvel ellátott rovarok igyekeztek táplálkozni a véremből és bőrirritáció ígéretét hordozó mirigyekkel rendelkező növények hajoltak felém. Szerencsére az altiverzális lexikon adatbázisa jelezte, hogy a „bögöly”, a „szúnyog” és a „csalán/csóvány” nem halálos, de kellemetlen a jelenléte. Sóhajtozva törtem utat az ág-bogak közt. Kezemmel automatikusan kaptam a fejem oldalához, hogy a hegyes gallyacskák nem okoztak-e sérülést a mentális hálóm külső részeiben.
– Nem ártott volna egy sisak – gondoltam, amikor felnyögtem a riadalomtól. A háló külső részei, a kis fémbemenetek a fülem mögött épek voltak, a fejem azonban egyáltalán nem. A hallószervem feljebb csúszott és nyúlni kezdett, míg bőrömet drótszerűen erős, mégis selymes szőr kezdte ellepni. Majdnem felsikoltottam, amikor érzékeltem, hogy arcom, sőt az egész koponyám torzulóban van. Humanoid orrom kiszélesedett és radikálisan előrenyomakodott. Fájt a koponyám, leginkább a homloklebenyemnél. Emellett úgy éreztem, minden sejtem meghasad gyorsan dagadó mellkasomban és növekvő tagjaimban. Hálát adtam azért, hogy az űrruhámat úgy állítottam be, hogy alkalmazkodjon a külső környezet és a testem változásaihoz. Mivel számára is teljesen új volt ez a rohamos torzulás, öltözékem látszólag semmivé foszlott. Valójában dezertált. Visszateleportált az űrhajóbéli tárolójába.
– Akármikor lehívhatom újra – próbáltam ezzel a pozitív gondolattal elterelni figyelmemet az ijedelemről és a fizikai fájdalomról, amikor a kezeim látványától, a kecses ujjaimból kialakult hosszú, fehér szőrű lábak végén meredező paták puszta tényétől kitört belőlem a régóta esedékes kiáltás. Egész testemben megremegtem, mikor hallószerveimmel felfogtam, hogy nem emberi sikolyt hallatok, hanem mélyen hullámzó bőgés tör elő a torkomból. Ekkor juttatta el hozzám a mentális hálóm kommunikációs csatornája azt a gúnyos nevetést.
– Mit műveltél?! – sziszegtem gondolatátvitellel az űrhajóban maradt, akaratom ellenére kirendelt útitársam felé. Nessthor J. Kerhar egyre hangosabban röhögött a fejembe.
– Gyönyörű lettél, Trony. Nem is gondoltam volna, hogy ez a beépüléstámogató mimézisegység ilyen hatásos lesz. Valami legalább működik rendesen az Akadémián.
Már sokadszorra öntött el a pulykaméreg a gondolatra, hogy otthonom, oktatási intézményem és leendő munkahelyem, a Galaktikus Akadémia szociális készségfejlesztésnek álcázott büntetésként rám szabadította Nessthort. Ha lehet mentálisan morogni, én azt tettem útitársam felé, miközben próbáltam kitapasztalni négy hosszú lábam összehangolását.
– Lóvá változtattál, te fekete lyuk agyvelőjű?!
– Jobb... – kacagott olyan jóízűt Nessthor, hogy nem értettem a folytatást.
– Ismételd meg! – acsarogtam felé gondolatban. Mérgem olyan heves volt, hogy húsos, előrenyúló ajkaim közül is bőgés tört elő. És ekkor szabadult el a pokol...
– Vigyél már ki innen, hogy a szaturnuszi denevérek ennék ki a szemed! – ordítottam gondolatban Nessthornak, ahogy rohantam a sűrűségben. Bár egyre ügyesebben használtam patás lábaimat, esélyem sem volt nyomtalanul eltűnni kurjongató üldözőim elől. Ha véletlenül olykor-olykor sikerült is lehagynom őket, és kikerültem a látóterükből, túl nagy, általam ormótlannak érzett testem hatalmas zajt csapott a rengeteg flórájában.
– Mi lesz már?! – tudakoltam őrjöngve, miközben hátrapillantottam a két csúcsos, szőrmével díszített bőrsipkát viselő lovasra. Hosszú, fonatokban viselt hajukba bele-belekaptak a gallyak, de nem érdekelte őket. Olykor felcsapó káromkodásuk annak szólt, hogy a sűrű ágak nem engedték, hogy rendesen használják a fegyvereiket.
– A sok gyomtól nem’tom rendessen felhúzni az íjamot, bátyó! – kiáltotta az egyik, s én kimondottan hálás voltam az őt sújtó kellemetlenségért.
– Akkor lovagoljál, Huncsi, úgy, hogy le ne hagyjon! – érkezett a válasz. – Elcsípjük, amint ritkul az erdő!
– Vigyél már ki! – véres kilátásaim tükrében pánik színezte az űrhajóba közvetített újabb üzenetemet.
– Nem segítesz azzal, ha siettetsz – sziszegte a gondolataim közé Nessthor. – A teleportot a humán alakodra kalibrálta a hajóm, és valamiért nem kompatibilis az utazóelem a mimézisegységgel, de még tíz másodperc és meglesz.
A fejemben szólt a visszaszámláló Nessthor űrhajójának kiégett jazz-zenészére emlékeztető hangján.
– Tíz. Kilenc. Nyolc – zúgta az elmémbe, amikor átugrottam egy sövénybarikád felett és egy réten értem földet. – Hét. – Éreztem, hogy szőrös bokáimat benedvesíti a perjeféléket belepő H2O. – Hat. Öt.
– Megtorpantam a nyílt területet elárasztó arany ragyogásban. A napfelkelte fényében gyönyörködtem volna még pár másodpercig, ha nem érzékelem, hogy a lovasok beértek, sőt... Az egyikük elém vágott.
– Négy. Három. – Megállapítottam, hogy nincs tovább. Felhúzták a fegyvereiket. Mélyen belenéztem az egyik, majd a másik lovas szemébe. Sóhajtottam és vártam.
– Ne! Tudod mit, öcsi – engedte le íját az egyik férfi –, mondjuk, hogy elfutott. Jó? Túl szép, meg amúgy is... talán valami istenség kis kedvence! Mikor láttál életedben fehér szarvast?
– Túl lágyszívű vagy, Magyi! Olyan vagy, mint egy... – nem hallhattam az ifjabb testvér valódi haragot mellőző dorgálását, mert az utolsó három számjegy után az űrhajó teleportrendszere felzúgott. Fehér sugár árasztotta el szarvastestemet, mielőtt eltűntem a döbbenetükben lovaikról is leforduló férfiak szeme elől.
– Még jó, hogy ilyen ügyes, fürge hajóm van nekem – simogatta Nessthor a járműve belső falait, mire fülünket elégedett, statikus morranások csiklandozták –, másképp valami nomád recept szerint kotyvasztott raguban kötöttél volna ki.
– Ja... – igazgattam épp ismét humanoiddá alakított testemen a ruhám szíjait és csatjait. – Mondjuk, máskor, remélem beépítés címén nem valami közkedvelt fogás alapanyagává változtatsz. Te... – léptem oda Nessthorhoz, aki épp az első, nem túl sikeres küldetésünkről rögzített adatokat és felvételeket ellenőrizte a fedélzeti komputerén. – Olyan rossz érzésem van. Nyugtass meg!
– He? – kapta felém a fejét. Még digitalizált mű bal szeme is meglepetést tükrözött.
– A feladatunk a láthatatlan megfigyelés – magyaráztam. – Ugye, nem hatottunk erre a népcsoportra ezzel a balul sikeredett akcióval, mert... Ez minden volt, csak észrevétlen adatgyűjtés nem.
– Ugyan már... – intett útitársam nemet, de nem tudtam figyelmen kívül hagyni az őt megcsapó kételyt. – Totál hidegen hagytad őket. Figyeld! – indította be a távozásom után elcsípett beszélgetés kurta felvételét. A testvérpár hangja izzott a lelkesedéstől.
– Te, Huncsi... Tudod, mi volt ez?
– Nem, de nagyon ott volt, no!
– Égi jel! Megtaláltuk, öcsi! Már csak asszonyok kellenek, aztán...
– Láttam egy tavat nem messze, oda biztos járnak fürödni valami formás fehérnépek.
– Haza, Huncsi... Ha...
A további szavak statikus morajba fulladtak. A remény utolsó morzsájáért fordultam Nessthor felé, de az elsápadt, amikor az altiverzális lexikon sorai megjelentek az űrhajója egyik monitorján.
– Hát... – dörgölte meg mentálhálója kimeneti nyílásait idegességében. – Csak mondom, hogy ezt te fogod megmagyarázni az Akadémián.
– Miért én?! – csattantam fel. – Te változtattál át!
– De te csaltad magad után a törzsfő két fiát!
Hát, igen… Belenyúltunk a megfigyelt népcsoportunk, a magyarok történelmébe, és nem tudtuk, mit tesznek velünk ezért az Akadémián. Még Nessthor gúnyos nevetésébe is némi félsz vegyült, de akkor sem bírta ki, hogy ne gonoszkodjon velem.
– Ez a te sarad. Te vagy mostantól Mac Orbitron, a Csodaszarvas. Oldd meg!
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. augusztus számában)
