Kovács Barnabás: A kozmosz és te 2.
– Én megmondtam előre, te anakronisztikaköpködő csillagláma, te! – kezdte újra hisztérikus szócunamiját, pedig a mentálhálómat vibrálásra kényszerítő temporális audiozavarok és a fedélzeti monitoron cikázó adatok is elég kellemetlenséget okoztak. Úgy éreztem, az űrhajómban kibontakozó káosz megnyilvánulásai szinte elektromos viharokká állnak össze túlterhelt elmémben, de Nessthor nem bírt lakatot tenni a szájára, sőt... – Statisztikailag kiszámítottam, mi több, levezettem neked, hogy a Macskétád hibázni fog. Megint! De azért se lehetett a megbízható és hűséges Ebsiklómon menni a küldetésre! A makacsságod és az aszociális kompromisszumképtelenséged ellehetetleníti a sikerünket, te anomáliaagyú intersztelláris lépfene, te...
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
– Az idegen anyag/létforma azonosítását kérem C.A.T.! – parancsoltam rá az én szeretett űrhajómra. Reménykedtem benne, hogy a pániktól hangomba költöző remegés nem gátolja a vokális feladatmegadás értelmezését. Nem kellett csalódnom, a galaktikus macskamentalitást hordozó járgányom kompetenciáiban. Azonban a doromboló, mély női hangon érkező válasz még Nessthort is meglepte.
– A légköri viszonyok és a felületi hőátvitel folytán rohamosan hűlő, emberi mércével, jelenleg 95 Celsius fokos (részedre leegyszerűsítve: nagyon forró) szurok.
– Mi?! – kiáltottam fel akaratlanul, mire cicajárgányom és irritáló útitársam kórusban darálták a definíciót:
– Szurok... fekete anyag, mely a kőszén és gyanta lepárlása utáni maradvány. Az anyag nehezen forralható, szobahőmérsékleten merevvé válik: viszkozitása százmilliárdszor nagyobb a földi H2O-nál...
– De miért...
Nem tudtam befejezni a kérdésemet, mert látási nehézségeink részleges korrigálása érdekében Nessthor bekapcsolta az űrhajóm külső hangérzékelőit. A primer hangzavarból lassan összeállt a fejünkben, hogy a szurok harcászati felhasználásának ártatlan elszenvedői lettünk.
Nessthor leplezetlen gyűlölettel nézett rám, miközben a navigációs kabinban olyan mondatok szálltak körülöttünk, mint:
– Hozzatok még! Gyerünk!
– Vasördögöt is megidéztek azok a turbános disznók!
– Öntsétek rá a gulyásos kondért is! Gyerünk! Higgyetek, harcoljatok!
– Amit egri nő főz, abba beledöglik a félholdas sejtán!
– Nem elég, hogy rossz évbe hoztál minket, még rossz helyre is! – sziszegte felém Nessthor. Multioptikus bal szeme gyilkos sugarak ígéretétől villogott, míg az emberi, jobb látószervéből is szinte sütött a méreg. – Soha.... Soha többé nem kérek tőled semmit! Báthory Erzsébetet akartam megnézni, de ő – mutatott a tempométerünk villogó számaira –, földi idő szerint 1552-ben még meg sem született, és biztosan nem volt egri nő!
Nem hiszem, hogy javított Nessthor hangulatán, hogy az űrhajóm mikrofonjaiból cicásan prüsszentős kuncogás szűrődött elő. Mondtam már, hogy a járművem se kedveli a Galaktikus Akadémia által kirendelt útitársamat? Szerintem C.A.T. az egész temporális és territoriális csúsztatást szimplán Nessthor J. Kerhar bosszantására csinálta.
Ritkán mondok jelenlegi úti- és kutatótársamról pozitívumot, de becsületére legyen mondva, hogy nem kezdett csapkodni vagy kárt tenni a járműben, hanem nyugalmat erőltetett magára.
– Takarodjunk innen – mondta halkan –, mielőtt megint valami galibát okozol. Nem hiányzik...
A hajónk tetejére csapódó test kimerítette a galiba fogalmát. Bár nem kértük rá, űrhajóm kinyitotta a raktér egyik szellőzőjét. Mondtam már, hogy a hajóm igencsak szeszélyes? Mindketten jól hallottuk, hogy a valami fémes csattanásokkal és ízes, magyar káromkodásokkal zuhan a fedélközbe.
Tanácstalanul álltunk az ájult páncélruhás férfi felett. A bioszenzorom szerint magas szinten működtek az életfunkciói. Ezt csak alátámasztotta, hogy hangosan horkolt a ledöntött légpuhított műanyagtárolóim tetején.
– Tegyük ki a talaj közelében? – fordultam Nessthor felé. Arckifejezése semmi jót nem ígért.
– A mentálhálóm szerint a zuhanás következtében ennek a humánnak pontosan három perc negyvenhét másodperce meg kellett volna halnia. Ha kidobjuk és tovább él, az anomáliát okoz.
– Mekkora anomáliát okozhat egy egyszerű közkatona túlélése? – engedtem ki a hangomat. Tényleg nem akartam megint bajt okozni. – Ne már!
– Az altiverzális lexikonom szerint – sóhajtott fel Nessthor –, ez bizonyos Titusz, Dugovics. Lerántott magával egy török katonát, és az ő áldozata nagyban befolyásolta az Eger várában zajló ostrom kimenetelét. Ő egy kulturális mementó...
– Ez nem igaz! – túrtam bele tüskés hajamba olyan erővel, hogy csoda, nem jelzett légnyomásváltozást a mentálmembránom. – Most mit csináljunk?
Nessthor úgy emelte fel a tenyerét, mintha azt mondaná a mozdulattal, hogy „Ezt ti, te meg a masinád rontottátok el, úgyhogy ezt a Dugovicsot dugjátok, ahová akarjátok...”.
Miközben az űrhajóm észrevétlenül elhagyta a földi légkört, szomorúan néztem az előttem hortyogó hőst. Magamban megállapítottam, sőt mentálnaplómba is feljegyeztem:
– A Galaktikus Akadémia bánhatja, hogy engem és ősellenségemet, Nessthor J. Kerhart jelölték ki a páros szociális készségfejlesztő feladatra, hogy frissítsük a Föld bolygó magyarjairól őrzött adatbázisukat. Én Mac Orbitron vagyok, és azt hiszem, megint bajt okoztam...
U. i.: Az optimizmus jegyében megjegyzem: viszek haza egy kulturális mementót szuvenír gyanánt.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. októberi számában)
