

– Turbolya, légy szíves, ne böködjél már a bajuszod végével, szeretnék aludni – motyogta Zsázsa félálomban manópárjának a puha sásnyoszolyán, a meleg lapulevél-dunnák alatt.
– Szóval szerinted túl hegyes a bajszom, Zsázsa? – kérdezte sértődötten Turbolya, aki eddig szintén félig aludt, de mert olyan volt a természete, hogy a sértődéstől teljesen föl szokott ébredni, most is ez történt. Zsázsa meg se hallotta, és már újra álomba motyogta volna magát, de Turbolya nem hagyta an - nyiban a dolgot:
– Szóval túl hegyes a bajszom? Hát tudod mit? Akkor megyek, és levágom! Hallod? Le bizony! Sőt, még a szakállamat is levágom, aztán kiakasztom az ablakba légycsalogatónak! Akkor majd örülni fogsz, he?
– Prrr-pityipúúú – hortyikált erre Zsázsa édes álmában.
– Mi az, hogy prrr-pityipúúú? Jól megsértesz, aztán hortyikálsz tovább, mintha manó se történt volna? Hát manóba se veszel engem? Na, majd lesz nemulass mindjárt, mert direkt fölkelek, és nem tudom, mit csinálok, de az kellemetlen lesz! Hallod? Te megsértés után hortyikálva pláne megsértő kutyafüle, te! – hadarta Turbolya egyre hangosabban.
– Hú! Fölébredtem! Kipattant a szemem! De miért? Mi a baj, Turbolya? – kérdezte riadtan Zsázsa.
– Mi az, hogy miért? Hát te nem is figyeltél arra, amit eddig mondtam, amiért, és amivel, és ahogyan, végzetesen és numizmatikusan megsértettél? – pörölt mérgesen Turbolya.
– De manócskám, a numizmata érmegyűjtőt jelent, nem? Ez most hogy jön ide, de tényleg? Hiszen nekünk nincsenek is érméink... – motyogta erre Zsázsa, próbálva közben visszatérni álmai békés birodalmába.
– Te csak ne manócskázzál itt nekem! Ha tudnád, hogy fáj a szívem, mikor így elbagatellizálod az érzelmi életünket! – fokozta a feszültséget Turbolya. De erre már aztán Zsázsa is fölriadt úgy igazándiból, meg is mérgesedett szintén, és máskor oly szelíd kis lelkét elöntötte a getva, a katyvasz, meg a rittyó, s így förmedt rá kedvesére:
– Most kezdjél el nagyon gyorsan békén hagyni engem a zöldségeiddel, Turbolya, jó lesz-e? Emlékszem, ismertem előtted egy fikuszt, egy parlagi kaktuszt, meg egy éjmanót, azok is mindig ilyen hányaveti frikkfrakkokkal kezdtek el érzelmeskedni minden piszlicsáré bagatellből kifolyólag. Rettenetesen untat és idegesít az ilyesmi, és a lelkivilágomat is rosszul érinti, szóval nem szeretnék erről többet beszélni, ha jól értem, igaz?
– Ne hasonlítgassál engem, legyél már olyan kedves, mindenféle széltalálta, szerencsétlen, posványos lelkületű régi ismeretségeidhez! – vágott vissza dacos lélekkel Turbolya, majd így folytatta:
– Hiszen egészen biztos lehetsz abban, hogy soha senki nem szeretett téged olyan áhítatosan tiszta, önzetlenül merész és büszkén levendulaszagú szerelemmel, mint én, akit folyamatosan sértegetsz ezekkel a kellemetlen, posványos szellemi mélységekbe rántó és mindenféle dolgokkal!
Zsázsa erre aztán határozottan fölült az ágyban, szétborzolta összeborzolt haját, és olyan komolyan nézett Turbolyára, hogy attól minden eleven és holt dolog a világon, aki, vagy ami történetesen nem Turbolya azonnal összeaszalta volna magát, és aztán nagyon halkan így szólt:
– Ide figyelj, én nagyon szeretlek. De ha ezt fogod csinálni rendszeresen, akkor egyfolytában idegesek és boldogtalanok leszünk. És én így nem akarok élni. Úgyhogy nem biztos, hogy szerintem van ennek így értelme, hogy mi ketten egy forrásból igyunk ezután.
Turbolya erre nem mondott semmit, csak szintén nagyon komolyan és hosszan nézett Zsázsára. Többek között azért is szerelmesek ők egymásba, mert olyan hasonlóan tudtak nézni. És nemcsak ilyenkor, hanem akkor is, ha éppen boldogok, de sajnos most nem így állt a dolog.
Aztán Turbolya szó nélkül fölállt, és pakolni kezdett, Zsázsa pedig szintén szó nélkül nézett tovább.
– A zellerszárakat meg a bambuszrudakat itt hagyom, együtt ültettük őket, egyikünk sem dolgozott rajtuk többet, mint a másik. Meg hát neked jobban is jönnek itt, mint ahová én megyek. A műhelyt meg majd kipakolom valamikor. Majd elkérem a kucsmagombáéktól a gyökérkordét, arra fölfér minden holmim – mondta hosszú, néma matatás után Turbolya.
– Jól van, köszönöm. Azért egyél valamit… van a kamrában csalánlekvár meg kenyér – felelte csüggedten Zsázsa.
– Nincs nekem most étvágyam. Jobb, ha megyek! Vigyázz magadra. Majd üzenek a széllel.
– Vigyázz magadra te is!
Azzal Turbolya vette a hosszabbik sétabotját, az okosabbik kalapját meg a nagyobbik tarisznyáját, és olyan halkan lépett ki az otthonukból, ahogy csak a nagyon-nagyon szomorú manók tudnak.
Kisvártatva régi barátaival, Gévagombával meg Vándorkagylóval ivott a Pocsolyaparti Semmisztőben.
Bókológyömbérgyökér-gyöktörzspárlatot ittak. Ez volt minden erdei kocsmák legszigorúbb itala, és direkt azért volt ilyen szép, bonyolult neve, mert ősi szokás szerint csak addig ihatta az erdőlakó, ameddig ki tudta mondani. Időnként persze előfordult, hogy valakit elkapott a virtus, és megszegte a hagyományt. Az így pórul jártak általában hetekig feküdtek, és egy évig csak langyos kamillateát ihattak, valamint egy életre megtanulták tisztelni az erős párlatokat. És mindenki ismeri annak az ugróvillásnak a történetét, aki egyszer úgy bebókológyömbérgyökér-gyöktörzspárlatozott, hogy akkorát ugrott tőle, hogy nem tudott visszaesni a földre, és elvitte a déli szél...
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. decemberi számában)
Egyetlen mozdulatsorral lökte be lábával az ajtót, dobta földre hátizsákját és támasztotta hátát a falhoz. Nagyot fújt a frufruja alá. Hajszálai néhány másodpercre a levegőbe emelkedtek, felvillantva a homlokán csillogó verejtékcseppek láthatatlan szálra fűzött apró gyöngyszemeit. A lépcsőzéstől még mindig zihálva lélegzett. Mindegy, kit érdekel ez most, amikor végre itt van a hétvége.
Friss tavaszi reggel volt, amikor Titánka belenézett a tükörbe, és azt mondta: eljött az idő a világmegváltásra, a dolgok nem mehetnek így tovább! Most mi jövünk, a jövő bajnokai! Az előttünk járók hibát hibára halmoztak, de most majd minden megváltozik! Új világ jön, meglássátok!
Initium finis. Vagyis tegnap történt, hogy az érintőkről kérdezte. Habár ő maga tangenseknek nevezte őket – lévén hogy mégis bennük van a „gens” szelleme, minden nemzetség összes vérvonala –, végül maradtak az érintőknél. A Szenior igazi úr volt, készségesen válaszolt: a kör számtalan pontját, elméletben, számtalan egyenes érintheti, kialakítva ezzel egy olyan szabályos területet, amely úgy világlik ki környezetéből, mint világítótorony az éjszakából.
Ebben az akciófilmben a főhős megmenti a világot egy olyan katasztrófától, ami normális körülmények között nem jöhetne létre, de mindig vannak olyan rossz emberek, akik a mások szenvedését saját javukra és gazdagságuk növelésére akarják kihasználni. A végén pedig elautózik a naplementébe egy rettentő giccses rockballada hangjaira a rejtélyes, ám rettentő szexis nővel.
Barnach néni két hete mondta, hogy a férjemmel nevet is cserélhetnénk. Nem hiszem, hogy komolyan gondolta, a névváltás nem olyan egyszerű manapság, mint egy autó- vagy egy szívcsere. Amikor Gáborral befeküdtünk a klinikára, Dr. Forinum is mondta: a név az egyetlen állandó dolog az emberen.
A lakóházban gyakran mondogatták, hogy Sándor igazán megtisztelve érezhette magát, mivel Karola kevés ember kedvéért volt hajlandó viselni a fogait, és még kevesebbre mosolygott rá. Olyan pedig, akihez akadt némi kedves szava csupán egy volt, a fia, ám ő ritkán, olyan essünk túl rajta módon látogatta.
Oszt mikor gyünnek azok a tévések? – kérdezi Orsi néni izgatottan a férjétől. Guszti bácsi ugyanis reggel egy hatalmas pontyot fogott ki a vízből, ami rendkívüli dolognak számít. Harcsát már jóval nagyobbat is akasztott, de a csaknem harminckilós ponty kivételes fogásnak számít. Barátja – miután lefényképezte és videózta őt a zsákmánnyal – azonnal felhívta a híradót, azok meg rögtön ráharaptak, ahogy a szerencsétlen ponty is a horogra.
– Anya, kopogtak! – figyelmeztet kamaszodó fiam.
– Ma már a harmadik vendég, kár volt azt a firkászt beengedni – sóhajtok. Kötényembe törlöm a kezem, és ajtót nyitok. Egy negyven év körüli nő topog az ajtóban, Armani kabát, Gucci ridikül, nehéz édeskés illat lengi körül, kezében doboz.