

Nem lehet megírni. Ha megírom, megváltoztat. Szép, fényes konzervdobozba kellene rakni. Pacalkonzerv, az megfelelő lenne, mert valóban rágós és hernyószerű ez az emlék. És idegen is, mint a bolygók neve.
Inkább körbeköpködnék egy folyosót, vagy értekeznék a strukturalizmus hatásáról napjaink szövetmintáira. Hintát löknék, vagy kicsipegetném a kavicsokat egy elhasalt gyerek tenyeréből. Vörös keresztes fityulában, sáros melegítőalsóban, bármiben. Bárhol, amerikai patkányzugban, egy ki sem ejtett század árbóckosarában, hárfák húrárnyékában, valamelyik állati nyomorúság penészplakátjait betűzve. Menekülnék már, habozás nélkül, ahogy kell, túsza vagyok annak, ami egyszer történt velem, és nincsenek azok, akik kiváltanának. Csak a számláim kedvesek most, a jól beosztott fagombok a szekrényemen. Hiába gondolok rá, nem lesz az enyém, csak bosszant, mint kerítésárnyék a járdán.
Bosszant, mert primitív a nyelv, amivel mégis beszélni tudnék róla: a hipnotizőr ült, és fehér köpeny volt rajta. Azt mondta, nehéz a szemhéjam, és én is nehéznek éreztem. Azt mondta, nehezek a karjaim, és nem is akarom felemelni őket, nem akartam. Azt mondta, légy repül az arcom felé, és én elrántottam a fejemet, és nyöszörögtem. Azt mondta, frissen ébredek, én kinyitottam a szemeimet és nem emlékeztem semmire. A másik székre szerettem volna ülni, ő azt mondta, átülhetek. Azt mondta, emlékezhetek, és én emlékeztem. Azt mondta, az ő parancsa volt a másik szék, és én belenyugodtam a válaszába. Megköszönte a kísérletben való részvételemet, és én is megköszöntem.
Ma is úgy gondolom, hogy a tudomány hosszú lejáratú... amerikai párbaj. De a szemhéjam, karom nem volt nehéz, légy nem volt a szobában, és valahogy meg tudtam volna magyarázni, mért akarok a másik székre ülni. Valami apró okocskát találtam volna, mint ahogy máskor is. Az általam képzelt légy nem árthat senkinek. Most nem vagyok hipnózisban, de tudom, hogy ebben az állapotban, abban a szobában, a kísérleti személyek frissen porszívózott székeiben… le lehetne élni a teljes életet. Csak a magnószalagokat kellene cserélgetni a fejek fölött: most pillangót lát, most nyári zápor éri, most elhagyja a szeretője, most a kutyája kölykezik, most bányász, most rabszolga, most hiú europid, most konzervet kap a kezébe… ugye, felnyitná szívesen, hiszen éhes, nagyon éhes, régóta nem evett már, mindjárt jobb lesz, mindjárt...
(Karantének)
Egyetlen mozdulatsorral lökte be lábával az ajtót, dobta földre hátizsákját és támasztotta hátát a falhoz. Nagyot fújt a frufruja alá. Hajszálai néhány másodpercre a levegőbe emelkedtek, felvillantva a homlokán csillogó verejtékcseppek láthatatlan szálra fűzött apró gyöngyszemeit. A lépcsőzéstől még mindig zihálva lélegzett. Mindegy, kit érdekel ez most, amikor végre itt van a hétvége.
Friss tavaszi reggel volt, amikor Titánka belenézett a tükörbe, és azt mondta: eljött az idő a világmegváltásra, a dolgok nem mehetnek így tovább! Most mi jövünk, a jövő bajnokai! Az előttünk járók hibát hibára halmoztak, de most majd minden megváltozik! Új világ jön, meglássátok!
Initium finis. Vagyis tegnap történt, hogy az érintőkről kérdezte. Habár ő maga tangenseknek nevezte őket – lévén hogy mégis bennük van a „gens” szelleme, minden nemzetség összes vérvonala –, végül maradtak az érintőknél. A Szenior igazi úr volt, készségesen válaszolt: a kör számtalan pontját, elméletben, számtalan egyenes érintheti, kialakítva ezzel egy olyan szabályos területet, amely úgy világlik ki környezetéből, mint világítótorony az éjszakából.
Ebben az akciófilmben a főhős megmenti a világot egy olyan katasztrófától, ami normális körülmények között nem jöhetne létre, de mindig vannak olyan rossz emberek, akik a mások szenvedését saját javukra és gazdagságuk növelésére akarják kihasználni. A végén pedig elautózik a naplementébe egy rettentő giccses rockballada hangjaira a rejtélyes, ám rettentő szexis nővel.
Barnach néni két hete mondta, hogy a férjemmel nevet is cserélhetnénk. Nem hiszem, hogy komolyan gondolta, a névváltás nem olyan egyszerű manapság, mint egy autó- vagy egy szívcsere. Amikor Gáborral befeküdtünk a klinikára, Dr. Forinum is mondta: a név az egyetlen állandó dolog az emberen.
A lakóházban gyakran mondogatták, hogy Sándor igazán megtisztelve érezhette magát, mivel Karola kevés ember kedvéért volt hajlandó viselni a fogait, és még kevesebbre mosolygott rá. Olyan pedig, akihez akadt némi kedves szava csupán egy volt, a fia, ám ő ritkán, olyan essünk túl rajta módon látogatta.
Oszt mikor gyünnek azok a tévések? – kérdezi Orsi néni izgatottan a férjétől. Guszti bácsi ugyanis reggel egy hatalmas pontyot fogott ki a vízből, ami rendkívüli dolognak számít. Harcsát már jóval nagyobbat is akasztott, de a csaknem harminckilós ponty kivételes fogásnak számít. Barátja – miután lefényképezte és videózta őt a zsákmánnyal – azonnal felhívta a híradót, azok meg rögtön ráharaptak, ahogy a szerencsétlen ponty is a horogra.
– Anya, kopogtak! – figyelmeztet kamaszodó fiam.
– Ma már a harmadik vendég, kár volt azt a firkászt beengedni – sóhajtok. Kötényembe törlöm a kezem, és ajtót nyitok. Egy negyven év körüli nő topog az ajtóban, Armani kabát, Gucci ridikül, nehéz édeskés illat lengi körül, kezében doboz.