Áder Orsolya: Outburst VI. / Kitörés VI. (akril, vászon, vastag keret, 100 × 150 cm, 2020)
„A Duna csak folyt.”
[József Attila: A Dunánál]
In memoriam H. A.
Kovács András látta, hogy a víz magas.
Az eső lógatta lábát. A gáton még éppen át lehetett menni, Kovács András nem törődött azzal, hogy negyven centivel magasabban áll a víz, mint azt megszokhatta. Valahogy mindenki azt gondolta, hogy helyiként tudhatta volna.
Mégsem tudta, meg sem fordult a fejében. Kovács András csak átkelt a gáton, ott, ahol a Duna összeér. Bement a szigetre, amit pár hónappal korábban természetvédelmi területté nyilvánítottak. Bizonyára gombaszedő útra indult, de ebben senki sem volt biztos. Tette a lábait, ahogy bírta. Hatvan felett is jó kondícióban tartotta magát, talán ezért gondolta, hogy nyugodt szívvel átkelhet esős időben a Dunán.
A tátiak az eset után morogni kezdtek: miért ment oda, miért nem gondolkodott, megérdemelte, az ő baja. Délután két óra tájékán az eső megkezdte hódító körútját. Ez egyébként is várható volt, a vízszint gyors növekedése folytatódott.
Fürgén haladt, alig-alig állt meg. Szeretett itt sétálni, nem ez volt az első alkalom, hogy megjárta a szigetet oda-vissza, pedig a két gát közötti távolság mintegy nyolc-kilenc kilométerre rúg. De be kellett látnia, nincs értelme, hogy végigsétáljon a szigeten; elérkezett az ítélet napja.
A fák visszafogták az erős esőt, pedig dézsából jött az, erről később mindenki hasonlóképp nyilatkozott.
Néhány horgász rendületlenül tartotta pozícióját, őket egyébként sem rendíti meg holmi eső, némi zivatar, van csónakjuk is, hiába nő a vízszint. Ellenben Kovács András megérezhette, hogy baj lesz abból, ha ott marad a szigeten. Fél három tájékán elindult visszafelé. A gát eltűnt. Egyik oldalt a kitartó horgászok, másik oldalt Kovács András.
Az eső továbbra is szakadt, villámok szelték az eget, dörgés rázta meg a földieket. Kovács András a körmét kezdte rágni, gondolkodóba esett. Elég erős ahhoz, hogy kilépjen a mederbe, elvégre van akkora ereje, hogy kitartsa magát. Vagy maradjon a biztos oldalon, ahova már el is indult két horgász, akik látták a kétségbeesett férfit. Hirtelen határozott Kovács András. A börtönben megtanulta, hogy csak magára számíthat, így intett a csónakos horgászoknak, hogy maradjanak, ahol vannak, köszöni szépen. És kilépett a mederbe.
A puha, homokos út sikamlósabb volt. Bár lába leért, a víz a mellkasát verte. A hullámok nem csaptak nagyra, ellenben a szél egyre erősebben vitte a vizet. Ott nincs korlát, amiben az ember megkapaszkodjon. Kovács András cipője megcsúszott és nagy teste elveszítette az egyensúlyát.
A Kis- és Nagy-Dunát összekötő gáton korhadt, kidőlt fák sorakoznak. Egyben megkapaszkodott Kovács András, de az eltörött. Ment a következőig, húsz métert vitte az ár. Megpróbált újból megkapaszkodni, megfeszítette az összes izmát, de a fa ágai azonnal eltörtek. A következő fának nekicsapódott, nyögése a dúló viharban is elhallatszott a széllel és árral küzdő csónakosok felé. A parton kisebb csoport gyűlt össze. Egymásba kapaszkodtak az izgalomtól. Mind felelősséget éreztek Kovács Andrásért. Később lelkiismeret-furdalást.
A nagyjából kétszáz méteres szakaszon Kovács András fától fáig haladt. Megkapaszkodott. Az ág letört. Nekicsapódott egy másiknak. Az emberek sóhajtottak. Így ment ez pillanatokig. A víz egyre magasabbra és magasabbra hágott. A vízügyes azt mondta, hogy ez csak egyes fokú riasztás, nem kell tartani az áradástól.
A férfinak végre sikerült egy épebb fába fogódzkodni, a csónakosok pár méterre lehettek tőle, amikor a fa megreccsent. Annyi lelkiereje volt még Kovács Andrásnak, hogy intsen a csónakosoknak, jelezvén, most már igénybe venné segítségüket.
Kovács Andrásnak elfogyott az ereje, nem tudta tartani magát a törött fával együtt, és ernyedt kezei belemerültek a Dunába.
A tátiak napokig beszéltek róla, majd a többség elfelejtette az esetet. Azok, akik látták elúszni Kovács András testét, örökké beszélni fognak róla. De a világ a járványra gondolt ekkoriban.
