A raksai SZTK félhomályos előterébe bátortalanul kukkantott be a lemenő nap. Benézett, dolgoznak-e még odabent, majd elbújt a szemközti ház mögött. Majd reggel bátrabb lesz, gondolta Kiss Jolán, és felé intett a recepcióról. Valahogy ősszel olyan kis félénkké válik, bebújik szürke habos-babos felhőruhájába. Az SZTK-ban alig lézengett valaki. A rendeléseknek nemsokára végük, már csak a legelvetemültebb, pszichoszomatikusan betegséget generáló hipochonderek, a visszajáró krónikus lelkek és a traumatológiára várók maradtak. Kiss Jolán elnézte a bejárat előtti rámpát, amelyen egy idős, sármos férfi araszolt felfelé elegáns botjára támaszkodva. Bizonyára a félig nyugalmazott 007-es közelít felé. Épp jön beszámolni legutóbbi küldetéséről. Ez a bot csak álca, az SZTK pedig a titkosügynökség főhadiszállása. James Bond főnöke M. Hát persze! M mint Molnár. A Molnár Jóska igazgató. Minden stimmel. Ő maga pedig Moneypenny, a gyönyörű, szerelmes titkárnő, aki soha nem kapja meg a 007-est, pedig az halálosan bele van zúgva. Kiss Jolán ajkát álmodozó sóhaj hagyta el.
Sajnos nem valószínű, hogy a sármos öregúr eljut a recepcióig. A kevés ember nemcsak a kései órának, hanem az új gépnek is köszönhető. A szkenner, amelyet mindenki csak „beolvasónak” hívott, az ajtón kívül helyezkedett el. Két funkciója volt. Az egyik, hogy az eléje állónak megmondta, egészséges-e. Amennyiben semmi baja nem volt az illetőnek, közölte vele, hogy „Kérem, lépjen el az ajtótól és távozzon Isten hírével, mert ön egészséges. Ne rabolja itt a valóban beteg emberek idejét és az adózó állampolgárok vérrel-verejtékkel összekuporgatott pénzét!” Olyan stílusban olvasott be az embernek, hogy soha az életben nem volt kedve többé köhögni, hányni, perforálódni vakbélügyileg, esetleg eltörni bármijét. Az egészségszkenner kötelező volt belépés előtt.
A másik funkciója azonban opcionális volt. Bárki odaállhatott elé, aki erre járt, és meg szerette volna tudni, mennyi szeretet van benne. A szeretetszkenner kíméletlen őszinteséggel tárta az emberek elé ingyen és bérmentve a valóságot. Volt olyan, aki valóban betegen jött az SZTK-ba, de a szereretszkenner úgy beolvasott neki, hogy inkább eloldalgott, és öngyógyításba kezdett. Egyszer Kiss Jolán hallotta, amint hajnalban Molnár igazgató úrnak is megmondta a magáét. A negyedik emeleti, kávéautomata mellett álló filodendronokat lehozták sétálni az utcára, s míg a másikat cipelték, az egyik a bejárati ajtó mellett várakozott. E mögé bújt be Kiss Jolán, mint a nap a szemközti ház mögé. Kicsit furdalta a lelkiismeret, de azért annyira nem, hogy ne hallgassa végig. „A szeretet százalékos aránya az előttem álló emberben 0,001. Ön egy elvetemült talpnyaló. Tekintetéből sugárzik a rosszindulat. Az epéje forráspontközeli. Mimikai ráncai alapján sokat hunyorít és csücsörít. Mindkettő alattomos, szarkavaró szokásra vall. Testtartása hanyag, gerince ferde. Már ami látszik egyáltalán belőle. Ön a gerincvonala alapján egy sunyi patkány. Haja ápolatlan, zsíros, elegáns öltönye alatt csőrikés alsónadrágja infantilis alkatra mutat. Ön egy indiszkrét ember. A társadalmi zónát még csak hírből sem ismeri, ez már csak abból is látszik, hogy beleállt az intim terembe. Kérem, ne leheljen a kamerámba, lépjen hátrébb és távozzon Isten hírével. Növesszen gerincet, járjon közösségbe és tanuljon meg szeretni. Viszontlátásra!”
Kiss Jolánt elkapta a röhögőgörcs, ami ezúttal befelé sült el. Ha kitört volna, M. bizonyára meghallja. Gyorsan a szájába tömött egy filodendronlevelet és próbált valami nagyon szomorúra gondolni. „Bambi… Titanic…Vuk… Kőmíves Kelemenné… Árvácska…” mondogatta magában sorra, és ez hatásosnak bizonyult. A nevetőgörcs alábbhagyott. Az Árvácskánál már gyakorlatilag sírt. Megköszönte a filodendronnak a levelet, majd még éppen látta, ahogy Molnár igazgató úr alsógatyáját nézegetve, feldúlt állapotban, szitkozódva rongyol le a rámpán.
Miközben felelevenítette magában az esetet, a sármos öregúr a bejárati ajtóhoz ért. Már éppen állt volna a gép elé, amikor is két megtermett ember kíséretében megjelent bosszúálló arccal Molnár igazgató úr, és elvitette a szkennert. Későbbi beszámolók alapján Budapesten, a Kossuth téren bukkant fel, ott kerülgetik nagy ívben a munkába tartók.
A sármos öregúr csalódottan nézett utána, majd a fotocellás ajtó kinyílt és ő bebotorkált rajta.
„Jó estét! A nevem Zsolt. Rév Zsolt.” Kiss Jolán elalélni látszott. Rév beért, sütött el magában egy szóviccet. Útbaigazította a titkos ügynököt, majd huncutul kacsintott egyet. A 007-es úgy tett, mint aki nem érti, de pár lépés után megállt, hátranézett válla fölött és visszakacsintott. Kiss „Moneypenny” Jolán kamaszosan elvigyorodott és elővette írókörös jegyzetfüzetét.
