Kégl Ildikó: A kék macska

A szomszédasszony fiatalon légtornász volt egy cirkuszban. És a legszebb nő volt a városban. Legalábbis ezt beszélték a többiek, amikor jöttek a tűzoltók, hogy leszedjék. Leszedjék a harmadik emeleti lakása erkélyének korlátjáról. A háromperkettőben lakott, közvetlen mellettünk. És időnként kiment az erkélyre és felmászott a korlátra. Ott légtornászkodott egy kicsit abban a búzakék hálóingjében, aztán többnyire magától visszament a lakásba. De azért néhány alkalommal, amikor sokáig nem ment magától vissza, valamelyik aggódó szomszéd vagy járókelő kihívta a tűzoltókat. Öreg volt már ez a mi szomszédasszonyunk, hetvenéves is elmúlt, mégsem az öregségére emlékszem. Ő nem az öreg szomszéd néni volt elsősorban, hanem a kecses mozgású, szép arcú, rejtélyes asszony, aki éjjel is, nappal is azt a búzakék hálóinget viselte, és aki nagyon különleges dolgokat csinált. Például az erkély korlátján egyensúlyozott. És négy macskát tartott, gyakorta sütött nekik túrós kalácsot. Sőt esténként mesélt is nekik. Esti mesét mondott a macskáinak, akiket úgy kezelt, mintha a gyermekei lennének. Mert gyermekei nem voltak ennek a mi szomszédasszonyunknak. Nem volt neki senkije a négy macskán kívül. A háztömbben csak úgy emlegették, a bolond légtornász. Pedig nem ártott ő senkinek, valahogy mégsem igen mertek barátkozni vele. Egyébként kedves volt ez a szomszédasszony. Ezt onnan tudom, hogy nagy ritkán, amikor vihettem át zacskós tejet a cicáinak, beszédbe elegyedtünk. De csak az ajtónyitásban beszélgethettünk. Be nem mehettem hozzá, ezt nem engedték a szüleim. Voltaképpen azt is sok-sok könyörgés vagy hiszti után – vagy épp könyörgés és hiszti után – engedték meg, hogy egyáltalán tejet vihessek. Azt mondták, kopogjak be hozzá, az ajtóból adjam át a tejet, de be nem mehetek, akkor sem, ha hív. Sosem hívott. Mindig csak ott, az ajtóban beszélgettünk. Röviden, nagyon röviden, és nemcsak azért, mert nem mehettem be hozzá, de azért is, mert ennek a szomszédasszonynak hiába nem volt senkije és hiába állandóan otthon ült, mindig valami fontos dolga akadt. Akkor, az utolsó beszélgetésünkkor – amikor még nem tudtam, hogy ez az utolsó beszélgetésünk lesz – azt mondta, hogy késő van, le kell fektetnie a gyerekeket. De várjak egy pillanatot, most készült el a gyerekek plédjével, hozza és megmutatja. Azt is csak az ajtóból mutatta meg. Négy, zsebkendőnyi méretű textilt hozott a kezében, piros alapon apró fehér pöttyökkel. Ezen az utolsó beszélgetésen azt is mondta, tartsam szemmel az erkélyét, mert egyik alkalommal csodát fogok látni. Azt is mondta, van a macskák között egy, amelyik nem közönséges macska. Ez a macska tud repülni. Egy nap felmászik majd az erkély korlátjára, hirtelenjében kékké változik és elrepül. Elrepül egy boldogabb világba – így mondta. Talán láthatom is. Ezt is mondta. Ettől kezdve én állandóan a szomszédasszony erkélyét bámultam. De hiába, nemhogy a macskáit, de még a szomszédasszonyt sem láttam az erkélyen, csak néhány galambot.

Egy nap az óvodából jöttem haza anyukámmal. Február volt. Ezt onnan tudom, hogy farsangra készültünk a nagycsoportban. Már messziről láttam, hogy nagy tömeg áll a tömbház környékén, sokan a nyitott ablakon kihajolva bámészkodtak. Rossz érzésem lett a tömegtől, pedig akkor még nem is láttam a mentőt és rendőrautót, ami a szűk kis utcácskánkban állt, közvetlen a ház előtt. A lépcsőházban is nagy volt a sürgés-forgás. Erre emlékszem. És arra, hogy amint a ház bejárata elé értünk, anyukám arca hirtelen megváltozott, elengedte a kezem és a tenyerét a fejemre téve, szinte tolt maga előtt, be a lépcsőházba, majd azt mondta, fussunk versenyt, fel a lépcsőn, egészen a lakásunkig. Meglepődtem ezen, sosem mondott még ilyet az anyukám. Bármikor máskor örömmel futottam volna versenyt vele, de akkor inkább visszaszaladtam a bejárat elé, ahol valami kéket láttam, pár másodperccel azelőtt. Csak akkor nem tudtam alaposan megnézni, mert anyukám olyan gyorsan sodort be a házba, hogy nem láthattam pontosan, mi az a kék valami, ami egy fekete nejlon alól lóg ki. Azt gondoltam, talán a kék macska lehet, aki mégsem tudott repülni. Oda akartam rohanni, de anyukám a lépcsőház bejáratnál elkapott, az ölébe vett és vitt felfelé a lépcsőn, mint egy kisbabát. Én pedig rúgkapáltam, miközben azt ordítottam, hogy meg kell néznem, mi van ott, a fekete nejlon alatt. Kétségbeesve kiabáltam, hogy értse már meg, vissza kell mennem megnézni, hogy mi az a kék valami ott, a rendőr bácsi lábánál. Semmi sincs ott, próbált nyugtatni az anyukám, de én nem hittem neki. Cibáltam a haját, belemélyesztettem a körmömet az arcbőrébe és azt kiabáltam, hogy engedjen el. De anyukám nem engedett el, hiába rúgkapáltam és ordítottam torkom szakadtából, hogy úgy utállak, csak még erősebben rám fonta a karjait.  Emlékszem a jelenetre, de méginkább arra a tehetetlen dühre, ami munkált bennem. És az érzésre, hogy anyukám most nem az anyukám, hanem egy akadály. Másra nem emlékszem. Csak még arra, hogy aznap nem csinált vacsorát anyukám, mint ahogy általában. Aznap nem várta meleg vacsorával apukámat, mert a főzés helyett velem játszott. Egész este velem foglalkozott. Hatalmas várat építettünk a dohányzóasztalon a színes, fa építőkockáimból, aztán befűzte a lemezárugyári diavetítőbe a kockásfülű nyulat. Az ölébe ültetett, és miközben mesélt, simogatott, babusgatott. Nem értettem, miért ilyen kedves velem, miközben megkarmoltam, rugdostam, a haját cibáltam. Soha többé nem láttam a szomszédasszonyt, aki egykor légtornász volt.