Amikor beköltöztek, és feltették a hálószoba falára a hortenziás csendéletet, a nő azt hitte, hogy azt a festményt ő majd mindig ezzel a férfival fogja nézni. Mert szerette a hortenziás csendéletet. És a férfit is. Hét éve költöztek, valamikor márciusban. A beköltözés napjára nem emlékszik már, de azt pontosan tudja, hogy a festmény március harmincegyedikén került a falra, egy szerdai napon, vacsora után. Voltaképpen nem történt más azon a szerdán, csak egy akvarell a falra került. Látszólag hétköznapi jelenet. A nő mégis minden másodpercét vissza tudta idézni annak a napnak, és ennek a hétköznapi jelenetnek.
Az volt a tervük, hogy a festmény felfúrását hagyják utoljára, mintegy megkoronázásaként közös életük kezdetének. Március utolsó napja volt, amikor minden a helyére került az új lakásban. Bivalymozarellás pizzát rendeltek aznap. Szinte még az ajtóban állt a futár, ők már nekiláttak a vacsorának, az utolsó morzsát is felfalták. A nő leszaladt a konténerhez, hogy kidobja a pizzás dobozt, majd nekilátott kicsomagolni a festményt. A hálószoba közepén, az ágyra huppanva fejtette le az akvarellről a légpárnás fóliát, ami megszámlálhatatlan rétegben ölelte a képet. Miután kibontotta, elővette a mérőszalagot, a vízmértéket és egy grafitceruzát. A férfi meg a fúrót. Azt a nagy zöld, akkus fúrót. Közben egy apró műanyag doboz tartalmát pásztázták, amiben fúrószárak sorakoztak szépen, méret szerint sorba rendezve. A férfi némi hezitálás után kiemelte a nyolcast, a gép tokmányába helyezte, miközben a nőre kacsintva így szólt: „Kicsit túlbiztosítjuk, nehogy arra a szép kis fejedre pottyanjon.” Az acélszürke fúrószár csúcsa a hófehérre festett falhoz simult azon a ponton, ahol metszette egymást a grafittal meghúzott két egyenes, majd abban a másodpercben felbőgött a gép, s óriási fordulatszámon munkához látott. A nő a porszívó ormányát a fúrógép alá tartva bámulta elégedetten, ahogyan az egyre mélyülő furatból a szerkezet felszippantja az aláhulló szemcséket. Egészen különös, vadul lüktető ritmus töltötte be a teret, amint a domináns fúrógép mélybasszus hangjához társult a decens porszívó mezzoszopránja. Ez a hang most különösen tetszett a nőnek, nem úgy, mint amikor a szomszédoknál bőg fel a fúrógép gerincvelőig hatoló, elviselhetetlen robaja. Ábrándozva hallgatta az extravagáns koncertet, miközben lopva a feladatra koncentráló férfit figyelte. A dübel szorosan a furatba simult, s hamarosan a hozzá való csavar is a helyére került. Jóleső, elégedett érzés kerítette hatalmába a nőt, szinte csiklandozta valami belülről, ami miatt egyfolytában mosolyognia kellett. Mint kislánykorában, amikor kézen fogta az anyja és azt mondta, „Na, gyere, megvesszük azt a piros kopogós cipőt”, és ő önfeledten énekelve lépkedett a kórházdombi lakóteleptől egészen a Kazinc Áruházig.
„Nem láttam még nőt, aki egy dübelnek így tud örülni!” – mondta a férfi hetykén. A nő nem szólt semmit, csak azzal a különös tűzzel a szemében a férfira nézett. Először csak mosolyogtak, végül hangos nevetésben törtek ki. Maguk sem tudták, min nevetnek, de ahogy ez a gyöngyöző, elégedett kacaj a fúrógép, a tiplisdoboz és a mérőszalag közé keveredett, jó volt élni ott, a negyediken.
A kép alig volt nagyobb két egymáshoz illesztett rajzlapnál, de betöltötte a teret. Az a hét szál púderrózsaszín, dús hortenzia hiába volt keretbe zárva, élt, fejlődött, lüktetett, s egy csapásra üde, buja virágoskertté alakította a hálószobát. Ebben a negyedik emeleti kertben a púderrózsaszín hortenziaszirmok között finomak voltak a csókok és színesek az álmok. Ők ketten pedig teletöltötték csókokkal és álmokkal tizennyolc négyzetméternyi virágoskertjüket.
De ma délután 15.47-kor összekuszálódott az élet a negyediken. Valami történt ekkor a negyedik emeleti virágoskertben. Valami, amitől elhervadtak a hortenziák. És az álmok is. A hálószoba falát 15.47 után már nem azok a virágok díszítették, mint előtte. A precízen felfüggesztett, elegáns blondelkeretben két rajzlapnyi hervadás volt. A nő nem akarta elhinni, amit lát. Állt félszegen, némán, miközben szemei a hálószoba eseményeire tapadtak.
Nehéz lenne leírni, mit érzett akkor a nő. Nem fájdalmat, még csak nem is megaláztatást. Csak valami mellkasára nehezedő összekuszálódottságot. Az a látvány – az összegubancolódott pillanat – megbénította, s arra kényszerítette, hogy álljon – miképp egy szobor – laminált padlóba gyökerező lábaival, a hálószoba bejáratának különös díszeként. Aztán a béna lábak egyszeriben menekülni akartak. A virágoskert mintha meg akarta volna fojtani, levegőt akart, levegőt mihamarabb. Egy vad mozdulattal elszakította gyökereit otthonától, a bejárati ajtóhoz rohant, majd ki a lépcsőházba. Nem hívott liftet, úgy szaladt le a végeláthatatlannak tűnő lépcsősoron, mint akit üldöznek. Feltépte a lépcsőház ajtaját, majd sietősen rótta az utat, úgy szedte a lábait, mintha saját maga elől menekült volna. Nem tudta, mennyi ideje járta az utcákat, azt sem tudta, hol van, nem voltak ismerősök az épületek, csak ment, ment elszántan, erőltetett menetben, mint akinek célja van. És ment vele együtt összekuszálódott élete is. Futni kezdett, azt gondolta, ha ijesztő iramban lohol, talán van esélye, és egyszer csak lemarad mellőle ez a hatalmas gombolyaggá váló összekuszálódottság. De hiába, mert a gombolyag nem tágított, csak gördült a nő mellett, s egyre grandiózusabbá vált. Bárhogy futott, bármerre nézett, nem látott mást, csak ezt a hatalmasra dagadt gombolyagot. Cselhez akart folyamodni: azt eszelte ki, hogy hirtelen megáll. Abban bízott, hogy ha egészen hirtelen áll majd meg, talán a gombolyag tovagurul. De nem jött be a terv. A gombolyag vele együtt mozdult. Megijedt tőle a nő. Pedig a gombolyag nem bántotta. Csak volt. Ott volt a nő mellett. Követte minden lépését. És olyan mérhetetlen nagy lett, hogy árnyékot vetett mindenre. Az utcára, a házakra, az út menti juharfákra. Ez a gombolyag képes volt beárnyékolni a múltat is. Hét teljes esztendőre, s annak minden emlékére árnyékot vetett. Ez volt a legriasztóbb érzés, mert egyszeriben minden közösen megélt pillanat hamis lett, kaotikus és gyanús. Ment a nő a macskaköves utcán, és összeszorított foggal, kétségbeesve méregette beárnyékolt emlékeit: hamis lett a fúrási szertartás önfeledt nevetése, az esküvői táncuk, az örömsikoly, amikor meglepte férje a Szerb Antalnak dedikált Márai-kötettel. Hamis lett a zsiráf simogatása a kenyai vakáción. Hamisak lettek az esti séták a Margitszigeten, a baracklopás Göncön. És az „Összeköltüzünk végre?” kérdés is hamis lett, amit horgászbottal írt neki a befagyott Hámori-tó hótakarójába a férfi. Hamis lett a hétvégi közös piacozások hangulata, és a „Ki bír többet megenni sült kolbászból” kétszemélyes versenyszámuk. Még a pléd is hamis lett. A kézzel készített kockás gyapjú pléd, amit Norvégiából hozott neki a férfi, s ami miatt lekéste a gépet. Az a mályvaszínű-barna kockás, ami olyan oltalmazón tudta betakarni. Ami olyan tökéletesen passzolt a negyedik emeleti virágoskertbe. Ami alatt olyan jól lehetett álmodni. Hamis lett minden. Hét év összes pillanata, ez az egész hortenziás világ, amiben élt. Az igaz pillanatok egy csapásra elhervadtak, mint a hortenziák a blondelkeretben…
