Húsz lépés a színfalak mögül a színpadon kijelölt helyemre. Főpróba van, úgyhogy ma már nagyjából hatszor megtettem ezt a távot, oda és vissza, szóval vagy kétszáznegyven lépés van a lábamban. Mama szerint napi ötezer lépést kellene megtennem ahhoz, hogy kicsit leadjak a pocakomból, és a vádlim ne főtt virsli formájú legyen. Túlságosan szeretem az édességet ahhoz, hogy zavarjon a pocak meg a virsliláb. A virslit is szeretem. Ketchuppal, nem mustárral.
Meg aztán ki venne komolyan egy olyan hóhért, aki leginkább egy aszott kóróra hasonlít? Egy sovány hóhérban még annyi spiritusz sincs, hogy megemelje a pallost, nem hogy még le is sújtson vele.
– Egyáltalán milyen iskolai színdarab az, amiben lefejeznek valakit? Nem vagytok túl kicsik az ilyesmihez? – hüledezett Mama azon az öreg, karcos hangján, miközben ráncos kezével a tízóraimat csomagolta. Vajas és lekváros kiflit. Külön-külön, mert nem szeretem, ha a vaj meg a lekvár összekeveredik. Törődjenek csak a maguk dolgával!
Miközben Mama a darabon szörnyülködött, én a konyhapulton terpeszkedtem. Úgy lapátoltam magamba a csokis müzlit, ahogy régen a szenet lapátolták a gőzmozdonyokba. Mama mesélt róluk. Szerettem hallgatni a meséit, mert nem cuki mackókról, hercegnőkről meg egyszarvúkról hablatyolt, hanem a régi szép időkről, amikor minden jó volt. Szerintem csak azért volt olyan jó neki, mert még nem volt ráncos és nem fájt a térde.
Én is szerettem a régi szép időket, amikor anyu otthon dolgozott, nem pedig a kenguruk országában. Mama szerint az a hely a mi kis kertes házunkhoz viszonyítva a világ másik fele. Ennek ellenére reménykedtem benne, hogy el tud jönni az előadásra, mivel a karácsonyit kihagyta. Pedig Mama, aki sosem hazudott, azt mondta, még nem látott olyan ügyes tizedik manót, mint amilyen én voltam.
– Nem igaziból fejezzük le Mártit – csámcsogtam. – Csak úgy kell tennem, mintha lefejezném. Éppen csak hozzáérek a pallossal a nyakához, aztán elsötétül a terem.
– Szóval, ha Márti lesz a Boleyn Anna, te a hóhér, akkor VIII. Henrik ki lesz?
– Vince – morogtam kelletlenül, de az egy kicsit jobb kedvre derített, hogy Mama szintén morgott rajta. Nem szerette Vincét (bár szerintem őt csak az anyukája szerette, de ő is csak muszájból), mert Dagi Taminak csúfolt. Én igyekeztem mindenkit szeretni, mert Mama szerint Jézus mindenkit szeretett, és róla kellett példát vennem, nem pedig a Mamáról.
– Értem – húzta el a száját. – És mikor lesz az előadás?
– Csak júniusban. Addigra anyu is biztos hazajön – mosolyogtam a Mamára, ám őt lefoglalta, hogy a vajas és a lekváros kifli úgy kerüljön a dinoszauruszos uzsonnás dobozomba, hogy a lekvár és a vaj még véletlenül se találkozzon.
Hát, június valahogy jóval hamarabb megérkezett, mint ahogy képzeltem. Annyit gyakoroltam a szerepemet, hogy majdnem megbuktam miatta matekból.
Hirtelen a főpróbán találom magam, aztán egyszer csak az előadáson. Izgulok és izzadok a fekete köpenyem alatt. Nincs szövegem, de arra borzasztóan kell figyelnem, hogy ne lóbáljam a papírmaséból készült pallosomat, miközben megteszem a húsz lépést, mert a tanító néni szerint egy: a hóhérok nem lóbálják a pallosukat, és kettő: a papírmasé pallos könnyen lekonyulhat.
– Bűneidért az életeddel fizetsz! – kiáltja Vince. Ez az én végszavam. Veszek egy mély levegőt, és a pallost markolva elindulok a színpadon kijelölt helyemre. Csak húsz lépés, aztán meglátom anyut.
Tizennyolc, tizenkilenc és... Anyu sehol. A Mama melletti hely olyan üres, mint a hűtőnk, miután eljön minket meglátogatni a nagybátyám, aki még nálam is jobban szeret enni.
A fekete köpenyem megakad Márti abroncsos szoknyájában, és puff! – hasra esek benne. Bár a plafonról csüngő mikrofont nézem, nem látok mást, csak az üres széket, és nem hallok mást, csak Vince hahotázását.
– Szép volt, Dagi Tami!
Az oldalamra fordulok. A reflektorfény egyenesen a mellettem heverő pallosra, a huszadik lépés helyére vetődik. Megmarkolom, majd olyan fürgén pattanok fel, ahogy még a Mama gőzgombócaiért se kapnék. A hóhér úgy dönt, megkíméli Boleyn Annát, ám VIII. Henriknek pusztulnia kell.
– Le a királlyal! – visítom, majd a papírmasé pallost Vince buta fején töröm ketté. A tompa puffanás egy darabig még visszhangot ver az előadóteremben, aztán teljes csend borul ránk. Egyszer csak Mama feláll, lelkesen tapsolni kezd. Vince feje, mint egy piros lufi, majd eldurran a méregtől.
– Bravó! – kiáltja Mama, én pedig büszkén meghajolok. Anya sajnálhatja, hogy lemaradt életem legjobb alakításáról.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. májusi számában)
