A Fiatal Írók Társaságának irodalomtörténészi gyakornokai 2023. augusztus 22-én fellelték Tsúszó Sándor író, költő és irodalmi mindenes titkos széfjét, az iklódbördőcei nyaraló oroszlánbarlangjának kandallójával szembeni Mányoki Ádám portré mögött rejtőző irodalmi kincsesdobozt. A széfben csupán három kellék lapult: egy ötvenkaliberes Magnum, egy használt női alsónemű (viselője azonosítatlan) és egy bőrborítású jegyzetfüzet. Amint arra az utóbbi személyes tárgy feltárásakor fény derült, ez a kis füzetke nem más, mint a mélyen tisztelt szlovákiai magyar kortárs irodalmi ikon, Tsúszó Sándor féltve őrzött naplója.
Íme, a sokkoló utolsó feljegyzés a mester tollából, mindössze egy nappal a tragikus lépcsőbaleset megtörténte előtt:
„Drága naplóm, szomorkodva kell, hogy beléd véssem betűim. Kedvem tán végleg elment az élettől, ezért menekülök ismét világodba. Nem tudom, mi lelt a mai napon, de azt, hogy írnom kell róla, biztosan.
Nem hiszek abban, hogy az embernek van egy egyetlene. Négy félresikerült házasság után nehéz. Mégis, az én kedves Ivettemtől mintha Zeusz választott volna szét. Ahogy kifakult rózsaszín felsőjében, kontyba font hajával, s megfáradt, de örökké szívélyes mosolyát magára öltve húzta maga után bőröndjét, tipegve a tengernyi névtelen, arctalan ember között, karikás szemével kis táblácskámat keresve, rajta nevével, ugyanazt a csendes, de jólelkű kamaszlányt pillantottam meg, mint aki gyermekkorom legszebb éveiben nézett vissza rám a Duna-part egyik korhadt farönkjéről. Egy cseppet sem változott. Én kibajuszosodtam, sörhasat növesztettem és elhagytam egykori loboncom, míg ő itt állt előttem ugyanolyan fényesen csillogva, mint harminc évvel ezelőtt. Két gyerek után ez egészen elképesztő. Átölelt ott a reptéren, Zeusz fájdalmára, s féltem, megérzi döngölő szívverésem a mellkasán. Az öreg Nissanomba érve a kezdeti nevetések és jókedvű nosztalgiázás elapadt bennünk, a szűkös kocsi belsejét pedig egyszerre elárasztotta a csend. Nem értettem, mit keresünk egy autóban egymás mellett ennyi idő elteltével, még ha hosszas tervezgetés is előzte meg ezt a kínos pillanatot. Talán maradni kellett volna a leveleknél! Ez járt a fejemben körbe-körbe, ahogy lábam váltogatott a kuplung és a gáz között. Ő erre hümmögött egyet, mintha meghallotta volna a gondolataim, mire én ijedten feltettem egy rögtönzött, értelmetlen kérdést, hátha fel lehet még éleszteni az eltemetett beszélgetéseket. Mesélni kezdett Kanadáról, majd hamar elvesztünk az apró kulturális különbségek között. Úgy tűnt, mintha elfelejtette volna, honnan származik külföldön élt külön élete után, s csodálkozva nézett ki az ablakon, ahogy áthaladtunk a Lánchídon a csillogó Budapest előtt, s követtük az utat Iklódbördőce felé. Félúton lehettünk, amikor valami megnyílt bennünk, és igazán beszélgetni kezdtünk, nemcsak üres szavakkal, semmitmondó témákról, hanem igazán beszélni arról, ami a lelkünk nyomta, s amire a harminc év alatt nem tudtunk ott lenni egymásnak. Ő két fiáról mesélt, akik lassan kezdtek ellenszegülni anyjuknak, s a maguk útját keresni, én pedig a hírnevemmel járó fullasztó elvárásokról, amelyek az utóbbi években megutáltattak önmagammal.
Ekkor lehetett, hogy kicsúszott a számon. Habkönnyen jöttek ki a nehéz szavak, melyek egy életöltőn át bújtak bennem, s mérgeztek belülről lassan, fájdalmasan. Mikor meghallotta, torkán akadt a szó, majd inkább lenyelte, és fontolgatni kezdte, mivel helyettesíthetné. Habogás volt a melléktermék. Mivel néma maradt, folytattam szánalmas vallomásom, mintha nem az imént láttuk volna egymást három évtized óta először. Mámoromban olyan nyálas voltam, mint egy rossz szerelmes vers, még annál is szörnyűbb. Menekülni akartam, ki a kocsiból, az autópályára ugrani, ő pedig bizonyára követett volna. Amikor megállítottam magam, még mindig csendben volt. Elszörnyedve magamtól vártam, mi lesz a reakciója, de nem mondott semmit. A motor búgott csupán, s a kerekek hasították az aszfaltot. Kezdtem elveszteni az eszem a szótlanságától. Megkértem, hogy ne kísértsen többé csendjével, ha valamit mondania kell, mondja. Hiszen mióta ismerjük egymást! És nem is vagyunk többé gyerekek, akiknek titkolózniuk kéne egymás előtt. A válasz amilyen egyszerű volt, olyan nehezen hagyta el Ivett száját: »Nem hiszem, Sanyi«.
Most itt fekszik a másik szobában. Hallom, ahogy körmét kaparja, s tolla a papírhoz ér. Lassan befejezzük az írást. Még ha csak egy vékony fal is választ el egymástól, mi akkor sem teszünk mást, csak levelezünk. De ezúttal nem küldjük el a másiknak.”
Tsúszó Sándor, 2023. augusztus 17.
„Aranyos volt ma a Sanyi. Azt mondta, átússza értem az óceánt, ha visszamegyek. Jaj, te Sanyi.”
Kovács Ivett White, 2023. augusztus 17.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. szeptemberi számában)
