

Még csak száz lépés, és ott van, Stefan számolta minden egyes lépését, amit a színháztól egészen eddig, a város másik feléig tett. Mindig ugyanazon az útvonalon jött, most mégis sűrűn hátrapillantott a válla felett, mintha valaki követné, de az nem lehet, hiszen odafigyelt, mindig odafigyel.
A hideg februári szél kifújta szeméből a könnyet, utálta a hideget, a szelet, a fagyot, mert ez az időjárás Mamára emlékeztette. Arra, hogy milyen szépek voltak a téli hónapok, amikor még minden más volt, mielőtt még az új kor új szenvedélyei nem ragadták volna magával a fiatal, alig húszéves fiút. Amikor még a várostól távol, a birtokon éltek, boldogan. Amikor Mama még élt. Fájt neki a múlt, a visszaemlékezés, s ez az időjárás kihúzta belőle gyenge énjét, amit úgy szégyellt. Stefan sajnálta ezeket a könnyeket, amelyeket a keletről érkező téli szél kierőszakolt belőle. Nem volt joga hozzá, igazán semmilyen joga nem volt, hogy ellopja a könnyeit, amelyeket mélyen, egy ismeretlen helyen tartott elzárva oly sokáig.
Már csak negyvenöt lépés, Stefan egy téglafalú sikátorba ért, amelynek végén egy előző századi romos épület állt. A ház ablakai betörve, a falakon már csak elvétve akadt egy kis vakolat, a homlokzat is több helyen töredezett. Ma már nem maradt semmi a régi tulajdonosokból, nem látszik, hogy valaha is lakták volna ezt a szellemjárta helyet. Még a Monarchia idejében épült, a szecesszió jegyeit viselte magán, de itt, a sötét éjben nem ezért csodálják az emberek. A város lakói abban a hitben éltek, hogy évek óta elhagyatott, nos, kívülről mindenképp.
Stefan megállt a ház előtt, háttal az utcai lámpának, s maga előtt látta árnyékát. Eltűnődött: mi lenne, ha meg tudná fogni az árnyékot? Akkor legalább a fény nem tudná követni, nem emlékeztetné arra, hogy van egy másik része. Néha, mint most is, elmélázott a kérdésen: létezik még benne jó? Hagyta, hogy a néma kérdést elvigye a februári szél. Mélyet sóhajtott, majd bekopogott a hatalmas, kétoldalas ajtón. Három kemény kopogás, az utca szinte visszhangozta a halál nevét ebben a három nehéz kopogásban, de Stefan még ekkor is süket volt meghallani azt. Mert senki más nem követte a beesett arcú fiút, csakis a csuklyás, s most járt talán hozzá a legközelebb. Az ajtó lassan, nyikorogva kinyílt, a fiatal fiú még utoljára szétnézett prédatekintetével az üres utcán, majd gyorsan eltűnt a régi tölgyfa ajtó mögött. Végigment a gazos, rendezetlen kerten, majd egy sötét alagsorba vezetett az útja. Amikor lesétált a lépcsőn, egy félhomályban úszó folyosón haladt végig, ismerte a járást, nem kellett vezetni. A falak vörös tapétával voltak befedve, a padló halkan nyikorgott a lába alatt, félt újabb lépéseket tenni, félt, hogy holtsápadt kezek nyúlnak érte, elkapják, lehúzzák valami olyan helyre, amit pokolnak hívnak. A folyosó végén egy nehéz, különböző mintákkal díszített ajtó állt. Bal keze a kilincsért nyúlt, de megállt félúton, remegni kezdett. – Mégis mi történik? – kérdezte magától. Libabőr borította be sápadt teste minden egyes porcikáját, hátrafordult, a sötét folyosó félelmetes látványt nyújtott, a távolból egy ismerős hangot hallott.
– Mama? – rebegte szinte némán. De a kérdésre nem érkezett válasz, a csend fülsüketítő volt, szinte hallani lehetett az újonnan alakuló repedéseket, ahogy végigtörnek a masszívnak gondolt falakon. Stefan visszafordult, majd egy hirtelen mozdulattal lenyomta a kilincset és betolta az ajtót.
Dohos szag várja az ide érkező vendégeket, de ez gyorsan elenyészik a száz másik illatkombináció között. Érezni lehet itt égetett cukrot, izzadságot, drága parfümöt, füstöt, rozsdásodó fémek keserű illatát, de Stefan ezeken kívül most mást érzett, a félelem volt az, zavarta az érzés, hiszen még sosem ízlelte azelőtt. Így nem, ilyen hatalmas, fojtogató mennyiségben.
A beesett arcú fiú lement a lépcsőn, elfordult balra, majd jobbra, körülötte elveszett, élettől meggyötört lelkek fetrengtek, szenvedtek vagy épp csak a másvilágon jártak. Nem szép látvány, nem is azért járt ide, hogy megszépüljön vagy megjavuljon, ő romlani jár erre a helyre. Erre az istentelen helyre. S milyen kritikus a társadalom, de érdekli ez Stefant? Ugyan dehogy, Mama véleménye érdekelte, de ő meghalt, és a sírkő nem válaszol, ha Stefan kérdezi, így már ez sem számít. De mi van, ha mégis? Ha a múlt emléke iránti hűség és az ő emléke miatt is, de számít valahol, ott a lélek mélyén, amit Stefan nem akar beismerni.
A szőke fiú megállt az egyik páholy előtt, amelyet nehéz drapéria választott el a többitől, hiszen, mint mindenhol, itt is érvényesek a társadalmi rangok. Nem a legszínvonalasabb ópiumbarlang, számára mégis a legkedvesebb. Ez a hely, ahol összeolvad az élet a halállal, a szenvedés az élvezettel, az öröm a kínnal, és még ki tudja, mi minden látható és láthatatlan dolog keveredik itt, a sötét, penészes falak közt, koszos, kibolyhosodott szőnyegekkel letakart, gyönge vasból eszkábált katonai ágyakon. Az egész helynek valóban barlangi hatása van, itt minden nyirkos, az ember szemének szoknia kell a sötétséget, szinte csak gyertyalángnyi fény, ami világosságnak nevezhető. Stefan félrehúzta a függönyt, de egyszerre meghallotta, hogy a szoba másik végéből valaki rettenetesen szenved. Mintha a bőrét nyúznák le a húsáról, de ilyenkor már kár hinni bármiben is, ha üvölt, akkor már a halál skáláztatja. Ez gyakori itt, nem az első és nem is az utolsó, hogy valaki itt hal meg, ám mindenki máshogy halhat meg a túladagolástól, nemcsak búcsúénekkel, hanem csendben, halkan vagy beszéd közben, miközben utolsó szavait mormolja. S amit Stefan nem tudott, hogy ez a bizonyos legyőzhetetlen halál meglapult a sarokban, s nem tágított onnan. Visszajáró vendég volt, ahogy sokan mások is ebben a helyiségben. Stefannak annyiszor sikerült már kijátszania, vajon ma este is sikerrel járhat? A jajveszékelést hallgatva, a fiú fáradt, üveges szemével keresgélni kezdte a szenvedőt, de nem találta. Erőt vett magán, és elfoglalta megszokott helyét. Mielőtt elkezdhette volna a szokásos ópium adagolását, még egy utolsó pillantást vetett az előtte felosztott részekre, majd behúzta a nehéz függönyt.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. áprilisi számában)
Egyetlen mozdulatsorral lökte be lábával az ajtót, dobta földre hátizsákját és támasztotta hátát a falhoz. Nagyot fújt a frufruja alá. Hajszálai néhány másodpercre a levegőbe emelkedtek, felvillantva a homlokán csillogó verejtékcseppek láthatatlan szálra fűzött apró gyöngyszemeit. A lépcsőzéstől még mindig zihálva lélegzett. Mindegy, kit érdekel ez most, amikor végre itt van a hétvége.
Friss tavaszi reggel volt, amikor Titánka belenézett a tükörbe, és azt mondta: eljött az idő a világmegváltásra, a dolgok nem mehetnek így tovább! Most mi jövünk, a jövő bajnokai! Az előttünk járók hibát hibára halmoztak, de most majd minden megváltozik! Új világ jön, meglássátok!
Initium finis. Vagyis tegnap történt, hogy az érintőkről kérdezte. Habár ő maga tangenseknek nevezte őket – lévén hogy mégis bennük van a „gens” szelleme, minden nemzetség összes vérvonala –, végül maradtak az érintőknél. A Szenior igazi úr volt, készségesen válaszolt: a kör számtalan pontját, elméletben, számtalan egyenes érintheti, kialakítva ezzel egy olyan szabályos területet, amely úgy világlik ki környezetéből, mint világítótorony az éjszakából.
Ebben az akciófilmben a főhős megmenti a világot egy olyan katasztrófától, ami normális körülmények között nem jöhetne létre, de mindig vannak olyan rossz emberek, akik a mások szenvedését saját javukra és gazdagságuk növelésére akarják kihasználni. A végén pedig elautózik a naplementébe egy rettentő giccses rockballada hangjaira a rejtélyes, ám rettentő szexis nővel.
Barnach néni két hete mondta, hogy a férjemmel nevet is cserélhetnénk. Nem hiszem, hogy komolyan gondolta, a névváltás nem olyan egyszerű manapság, mint egy autó- vagy egy szívcsere. Amikor Gáborral befeküdtünk a klinikára, Dr. Forinum is mondta: a név az egyetlen állandó dolog az emberen.
A lakóházban gyakran mondogatták, hogy Sándor igazán megtisztelve érezhette magát, mivel Karola kevés ember kedvéért volt hajlandó viselni a fogait, és még kevesebbre mosolygott rá. Olyan pedig, akihez akadt némi kedves szava csupán egy volt, a fia, ám ő ritkán, olyan essünk túl rajta módon látogatta.
Oszt mikor gyünnek azok a tévések? – kérdezi Orsi néni izgatottan a férjétől. Guszti bácsi ugyanis reggel egy hatalmas pontyot fogott ki a vízből, ami rendkívüli dolognak számít. Harcsát már jóval nagyobbat is akasztott, de a csaknem harminckilós ponty kivételes fogásnak számít. Barátja – miután lefényképezte és videózta őt a zsákmánnyal – azonnal felhívta a híradót, azok meg rögtön ráharaptak, ahogy a szerencsétlen ponty is a horogra.
– Anya, kopogtak! – figyelmeztet kamaszodó fiam.
– Ma már a harmadik vendég, kár volt azt a firkászt beengedni – sóhajtok. Kötényembe törlöm a kezem, és ajtót nyitok. Egy negyven év körüli nő topog az ajtóban, Armani kabát, Gucci ridikül, nehéz édeskés illat lengi körül, kezében doboz.