Aznap, amikor úgy lelőtték az ország diktátorát és feleségét, hogy nem volt többé diktátor, se diktátorné, az első kérdésem az volt, hogy akkor mostantól lesz a boltokban… teszem fel… banán? Apám azt felelte, hogy igen. Mindegyikben? Nézd, mondta, ruhaboltokban talán például nem. Ha már itt tartunk, kezdett anyám is hangosan ábrándozni, miután évtizedekig csak némán, sóhajnyelven tehette azelőtt, neki a legjobb harisnyái lesznek, apám meg folytatta a világegyetem tágítását azzal, hogy vesz egy Ford Fiestát, hm, mit szólsz, fordult anyámhoz, és majd azon viszi operába. Ő maga meg beéri egy… teszi fel… Land Roverrel, amin horgászni fog járni, amikor jó a holdjárás és harapnak a halak. Anyámnak lettek harisnyái, apámnak nem lett se Ford Fiestája, se Land Roverje, de az igénye rájuk azért megmaradt. Ami engem illet, mire a tavasz megküldte címünkre a tőle megszokott csöpögős táviratát, amelyben tudtunkra adta, hogy kisvártatva érkezik, már meg is untam a banánt, és akkor jöttem rá, hogy Anyám meg Apám másfajta diktatúrában éltek, mint én, vagyis nem másfajtában, csak másképp. Hogy akkurátusabb legyek: nem épp akkor, hanem mondjuk pár évre rá, vagy jóval később, vagy most csak puffogtatok itt frázisokat, és tulajdonképpen nem is éltem másfélét, hanem ugyanazt, amit ők, csak éppen tudtam, hogyan húzzak belőle hasznot. De hát gyermeknek muszáj lenni, felnőttnek nem, meg öregnek sem, de gyermeknek igen, az megkerülhetetlen, amit mi sem bizonyít ékesebben, mint az a tény, hogy senki nem kérdi, amíg gyermek vagy, hogy mi vagy, csak mindig azt, hogy mi leszel, ha nagy leszel; nincs választási lehetőség, hogy belemegyek, vagy inkább kiszállok, hogy ne haragudjatok, nekem ez nem fekszik így. Hát nem ezért csodás a gyermekkor? Hogy nem kell életkori sajátosságoknak megfelelő szerepeket játszani, minden megy magától, az vagy, ami, döntéseket mások hoznak, te meg esetleg csak durcás vagy, amikor meghozzák, és boldog karácsonykor, amikor behozza csomagjait és egy éjszakát nálad alszik az angyal.
Szóval, miután lelőtték őket, igazából nem változott semmi. Úsztak a város nyugati peremén az ég farkasszemét pislogás nélkül álló morotvákon az uszályok, ahogy addig. Esténként bejöttek az erdőről az őzek a déli oldalon; keleten, a házunk mögötti kert végében pedig lufit fújtak a torkukból a békák és vartyogtak, ahogy évek százmilliói alatt ez sajátos szokásukká vált, csakúgy, mint a vénasszonyoknak, csak ez utóbbiak később kezdték el csinálni. Tavasszal ugyanúgy dél felől érkeztek az első gólyák. A szél, amely az északi pusztaság felől hozta a híreket, ugyanúgy elhozta ezután is távoli lápok és rétek, legelők vidékének savanykás, ásványi szagát. Ez volt maga a gyermekkor, és ez ma is, ha visszagondolok; letettem akkor, viszont bármikor fölvehetem, gondolatban. Nem beszélek róla gyakran, mert egyrészt kit érdekel az én gyermekkorom, pár futó, vagy ideig-óráig megállapodó, vagy megállapodni látszó nőn kívül, másfelől pedig nem is akarok, mert csak az enyém. Ha valami, akkor az emberi viszonyulások azért változnak idővel, bárki bármit mond, ott van a kétely mögötte: de vajon ezzel mit akar valójában mondani, merre akar vinni, milyen vidékre. A gyermekkorom tájában nem lapítanak árnyékfoltok takarásában ilyen de-k.
Néha fölveszem azt a sokzsebes bőrmellényt, amiben eljárt horgászni apám, amíg volt autója, valami rozzant Renault 8 replika, amelynek A-ból néhány útszéli javítás árán több alkalommal is sikerült elvinnie őt B közelébe. Néha, amikor rajtam van ez a bőrmellény, előkeresem azt a porcelánszelencét, amire anyám hihetetlen színérzékkel pávát festett. Leemelem a tetejét óvatosan, nem mintha volna benne valami, vagy remegne a kezem, vagy tartanék tőle, hogy elejtem és széttörik és azzal valami véget ér, nem, csak mert nem szeretem a máztalan perem csikordulását ma sem, ahogy irritált akkor is, amikor ilyen szelencékből tornyok voltak rakva a műteremasztalon. Kiégetve, de még fehéren, még nem volt rajtuk páva, vagy táncos pár, vagy nonfiguratív színes ábra, ami lehetett bármi, aminek az ember csak el akarta vagy tudta volna képzelni – de nekem csak egy maradt meg, egy pávás.
A morotvákat lecsapolták, az őzek nem jutnak át a villanypásztoron, a házunk helyén kisebb sajtmanufaktúra áll. Az északi pusztaság megvan, de erről a dombról, ahol állok, ahol álltam régen is, már nem látni el odáig. Házak épültek arrafelé, iroda- és lakóházak, nem nagyon magasak, de annyira nem alacsonyak, hogy ne zárják el a kilátást és ne fogják ki az egykor széles mellű északi szelet, amely így a falak közti járatokba szorulva vergődik, nyüszít. Nyaranta, még ennyit megtehet, szúnyoghadseregeket küld a lápok felől – a biztos pusztulásba. Ebben az évszakban havonta van környezettudatos szúnyogirtás az élhető városi környezetért: láthatatlan, de garantáltan nem rákkeltő vegyületek jótékony párájába burkoltan ül az új lakónegyed, hiszen azért ott még nem tart a világ, hogy kiálljon valaki a szúnyogok jogaiért és azt komolyan is vegyék. Még. Csak ott, hogy van harisnya és van Ford Fiesta meg Land Rover – csak éppen nincs már anyám, aki hordja, és apám, aki vezesse, a város pedig lassan eltűnik az épületek között. Ebből pedig, ami engem illet, egyenesen következik, hogy egészen másmilyen diktatúrában élek, mint ezelőtt bárki.
