Amikor a kormányzó a személyes díszőrségének felvonulását figyelte, már régen feladta, hogy logikus döntéseket hozzon.
– Mindennek vége – mondta előző este a feleségének a vacsoránál. – Holnap az első dolgom lesz azt tenni, ami először eszembe jut.
– Igen, drágám – mondta a felesége.
– Tudod, csak úgy ötletszerűen… – mondta a kormányzó fél szájjal, miközben villájával apró köröket írt le a levegőben. – Ahogy jön.
– Igen, drágám – mondta a felesége.
Ezért aztán, amikor másnap délelőtt pontban tízkor a palota udvarán a díszőrség parancsnoka az ünnepélyes, fölöttébb bonyolult és félelmetesen avítt szablyalengetéssel járó üdvözlő koreográfiáját mutatta be, és lova jókorát trágyázott a fényesre sikált kockakövekre, a kormányzó fölemelte a karját. Támadt egy ötlete.
– Állj! – parancsolta, és odalépett a lóhoz.
Fölnézett a tisztre, és balfelé biccentett a fejével. A katona értette a parancsot, leszállt, és lovát néhány lépésnyire távolabb vezette.
A kormányzó a lószar fölé hajolt. Sokáig dörzsölte állát, hümmögött, szaglászott, majd bólogatva fölegyenesedett és végignézett a sorfalat álló őrségen.
– Ez – mutatott a kupacra –, ez a mi helyzetünk.
A parancsnok áthelyezte a súlyát a másik lábára.
– Tekintve – folytatta –, hogy ti vagytok az utolsó, még bevethető egység.
A parancsnok arca meg sem rezdült. Részben, mert ő egy igazi parancsnok volt, másfelől mert egy, a gerincét ért lövés miatt részlegesen lebénultak az arcizmai.
– De nicsak – mutatott a trágyahalom egy pontjára a kormányzó –, nem egységes a matéria. Itt egy megemésztetlen… árpaszem, ha jól látom. Zabot nem kapnak?
– Nem, uram – felelt a parancsnok –, az már elfogyott. Másfél kiló árpa, fél kiló búzakorpa, három deci hidegen sajtolt lenmagolaj napi két adagra osztva, és első osztályú széna, ad libitum. Az még van bőven.
– Ad libitum... – ismételte a kormányzó elgondolkodva, majd összerezzent egy különösen közel becsapódó gránát dörrenésére. Gyorsan ki is húzta magát. – Az árpát roppantva adják nekik mostantól. Ha nincs roppantó, akkor áztatva.
A lovak mozdulatlanul álltak, őket nem riasztotta meg a dörej. Legtöbbjük sebesült, a frontról kivont állat volt. Jó részük süket, félvak. És mind fekete. Csak olyan színű hajfestéket sikerült nagyobb mennyiségben beszerezni, úgyhogy azzal festették át mindegyiket, hogy a sebhelyeket, varratokat eltüntessék.
– Ad libitum – ismételte meg a kormányzó, és elmosolyodott.
Odalépett a parancsnok lovához. Megveregette a nyakát. Aztán sorban végigsimogatta és veregette a többi hatvanhárom lovat is, utána visszatért a parancsnokhoz. Belekarolt és félrevonta a többiektől.
– Merre törhetnénk ki? – kérdezte.
– Jelentem – mondta a parancsnok lassan, mert megfontolt ember volt, másfelől meg renyhe arcizmai miatt másképp nem is tudott beszélni –, az ellenség keleten a legerősebb, de északnyugat felé, a mocsarakon át van egy gázló, ott megpróbálkozhatunk. Engedelmével: onnan már nincs tovább.
A kormányzó bólintott. Az égre nézett, sűrűn pislogott, mintha egy emléket próbálna fölidézni. Aztán mély levegőt vett, és a parancsnok felé fordult.
– Azonnal támadunk – mondta. – Egyenesen kelet felé. A parancsnok bólintott.
– Pillanat – állította meg a parancsot kiadni induló tisztet. – Egy embere nem jön velünk. Válasszon ki egyet, a legerősebbet, legrátermettebbet, legharcedzettebbet. Akire a lovak a leginkább hallgatnak. Nehéz feladat, de most azonnal, gondolkodás nélkül válasszon.
A tizedesnek a bal szeme hiányzott, de arca ép volt, vonásai mosolygósak. Lova mindenhová követte, fél méterre a jobb vállától, anélkül, hogy gazdája a szárat fogta volna. A kormányzó megveregette a katona vállát, közel hajolva a fülébe súgott valamit, majd utasította, hogy álljon lovával együtt kissé távolabb.
– Lóról! – kiáltotta.
A testőrök egyetlen csizmadobbanásra szálltak le. Nem volt ilyen gárda még egy a világtörténelemben. Nem is lesz, gondolta a kormányzó, mert ezekben az őszinte pillanatokban senkinek se kívánta, hogy ilyen megkínzott külsejű testőrsége legyen. A tizedesre nézett. A katona füttyentett. A lovak odaballagtak hozzá, és kettes sorban álltak a lova mögé.
– No, árpaszemek – nézett végig a katonákon, és kirántotta tokjából revolverét –, készen álltok?
– Igenis, kormányzó úr! – kiáltották egyszerre.
A kormányzó fölnézett a palota egyik nyitott ablakára. A függöny megmozdult, egy fehér ruhaujj jelent meg és behúzta az ablaktáblát.
A tizedes közben lóra szállt, füttyentett megint, és az északkeleti kapun át elvágtázott a mocsarak irányába. Nyomában hatvanhárom éjfekete veterán ló futott vagy botladozott, melyik, ahogyan tudott, lobogó sörény, üstök és farok nélkül, mert azok még nem nőttek vissza nekik.
Keleten eldördültek az első lövések.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. áprilisi számában)
