2020. augusztus 31., 09:24
Túravezetőnk a következő helyszínre kalauzolt. Ezúttal nem nyomorúságos putri előtt álltunk meg, hanem egy tisztes, falusi polgárház előtt, tudják, amin zsebkendőnyi erkély is van. Örök rejtély volt előttem addig, miért kell egy vidéki házra erkély, amikor a reggeli kávét az udvaron, a diófa alatt kényelmesebb meginni, de most megvilágosodtam: mert lakója városinak érzi magát attól, hogy a harmincáras udvar helyett a két négyzetméteres balkonocskán nyomorog minden- és ünnepnapjai reggelén. Amikor az időjárás engedi.
Lakója másfajta szegény volt, mint amilyeneket eddig a gróf uradalmán láthattunk. Taknyády Antal gróf hatalmas birtokán sajátos szegény-gyűjteményt, egyfajta skanzent működtetett, ahol különféle nincsteleneket állított ki természetes környezetükben, osztályozva. A közteherviselés rostáján kihullottak közül nekem személy szerint a Koldus kartondobozban tetszett a legjobban, csapzott kutyával, de szemléletes volt a Közönséges
hajléktalan feliratú tábla alatt hálózsákban szundikáló csöves is, akiért a gróf egy teljes aluljáró-szakaszt építtetett működő gyorsbüfével és kávéautomatával. Az aprót a prospektusban foglaltak szerint a kihelyezett konzervdobozokba szórtuk. Hogy tudtak azok örvendeni!
A betonból épült, fehérre meszelt, faragott tornácos erkélyes ház táblája szerint lakója Kikupált pór volt, és túravezetőnk szerint egészen másképp volt szegény, mint a többiek. Nem csak lelki szegény. Nem is csupán gondolatokban szűkölködő. Sőt, igazából nem is szegény. Nem is értettük eleinte, mit keres ott: a ház mögött gondozott veteményeskert zöldellt, a kőalapra épített csűr felől disznóröfögést, báránybégetést, borjúbőgést hallottunk, az udvaron tyúkok kapirgáltak, a kerítésen macska sütkérezett. Egyedül a bicikli volt kopottas, amin a meztelen, négyéves forma kisfiú lavírozott esetlenül a gonddal öntött virágmintás betonkapu és a fásszín között. A futómuskátlikkal gazdagon beültetett veranda mélyéről egy rádió népies műdal-foszlányokat sugárzott.
Amint beléptünk az udvarra, már bicegett is felénk lakója, a cicanadrágos Olga a mázsás testére borított leheletvékony babydoll ruhaszerű öltözetben. Ebből is érezhető volt, hogy szintet léptünk a korábban látottakhoz képest. Lilás felkarjain úgy gyűrődtek a hurkák, mint csomagban a vatta. Tálcát egyensúlyozott jobb tenyerén, rajta kis pohárkákkal, köményes-sós pereckékkel. Sokgrammos fülbevalóját olyan régóta viselhette, hogy a cimpába valószínűleg még gyerekkorban szúrt apró lyukba a fültágító karika is befért volna már.
– Tessék, tessék – szólt –, jöjjenek beljebb, annyit vagyok egyedül! – Letette a tálcát a diófa alatti asztalra, és rutinosan bekapott egy marék pirulát.
A délutánt nála töltöttük az udvaron, a diófa alatt. Olga beszélt a néhai uráról, a nehéz életről, a kis örömökről, mint az onoka például, betegségeiről, a kicsi nyugdíjról, meg a még kisebbről, ami még hátravan, és újra az uráról, előbb csak a fejezeteket, majd a mondatokat is sóhajokkal (haj-haj), mélyről préselt jajistenemekkel, istenemistenemekkel, micsináljunkozással és ezvanokkal tagolva, és minden gondolatát felváltva azzal fejezte be, hogy ledolgoztam egy életet, valamint a vezérmotívumával, mennyit vagyok egyedül. Bár az idő kellemes volt, a perec finom (a pálinka nem), az órák múlásával rámtelepedett lassan egy nehéz érzés, magam is egyre mélyebben lélegeztem, egyre hosszabban fújtam ki a levegőt, és eleinte feszengő, majd ültükben egyre inkább összegörnyedő társaim szemében is megfakult a fény. Amikor tapasztalt túravezetőnk ruganyosan felállt, jelezve, hogy látogatási időnk véget ért, a telep hamarosan bezár, egy emberként pattantunk fel. Sokáig úgy éreztem, nem leszek többé ugyanaz, aki voltam, a kikupált pórnál tett látogatás után az én létezésem is üressé, céltalanná vált. Míg a szegények többi típusa a szerencse vagy a körülmények hullámzó alakulása folytán jutott a bemutatott helyzetbe, Olga állapota híján volt minden görbének. Egyenes, lapos, kibírhatatlan életút, szomorú sík, amelyen csak gondolattalan menetelés lehetséges, a kezdetektől az út végéig, a nincstelenség legtávolibb dimenziója. Így okoskodtam, miközben azért mégis bosszantott, hogy ezért pénzt adtam.
Egy évvel később, amikor nem sokkal turisztikai blogom indítása után interjút készítettem Taknyády Antal gróffal, megkérdeztem tőle többek közt, melyik típusú szegényt volt a legnehezebb begyűjteni.
–Azt nem tudom, mindegyik más eset volt – válaszolta.
– Olgát talán?
– Korántsem – legyintett a gróf –, abból a típusú senkiből van a legtöbb. Ha javasolhatom, készítsen friss felvételt, amennyiben róla is írna. Az az Olga meghalt, egy másik Olga van most helyette.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. júliusi számában)
