Oláh Norbert: Tűzfalak – Kilátás a Déri Miksa utcai műterem gangjáról (papír, filctoll, 150 × 300 cm, 2018)
Hajh, nehéz egy hivatásos kukkoló élete! A nap 27 órájából 18 órát! Ráadásul ő mindig csak megfigyel, őt soha nem látja senki. Még szerencse, hogy a cég napi bónuszként éhségcsipszet is szolgáltat – különben tényleg nem lehetne elviselni! Igaz, hogy a cég eleinte megpróbálta kiszúrni a szemüket a másodkategóriás telítettséget nem okozó csipsszel, amíg ő néhány kollégájával a sarkára nem állt. Hát hogyne! Egész nap itt rohad a széken, és akkor még a csipsznek azt a prémium kategóriáját sem érdemli meg, amit városszerte a legutolsó odúlakó is csámcsog? Amiből minél többet eszel, annál éhesebb leszel?
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejében, amíg végigsiklott a Magyarország nevű préri Budapest város XIV. kerületének 5. utcasora alatt (GPS-koordináta: 47. 515 /19. 094), majd egy rövid kanyart levágva az 1136-dik odúba fordult be. A szokott őrhelyét elfoglalva csakhamar a kamerát kapcsolgatta-igazította. Előre tudta, ma sem történik semmi érdemleges. A kamerát ráirányította a George Soros utca sarkáról kinyíló tágas utcamezőre. A tér üres betonja a hirtelen lezúduló napfénytől még üresebbnek tűnik. Lesz, ami lesz, őt ezért fizetik. Visszagondolt: egész héten, sőt még a múlt héten is ugyanazok az alakok.
Reggel: kigyúrt mellkasú-felkarú, jó harmincas férfi ujjatlan pólóban, halásznadrágban, lábán kétpántos flipflop papucs. Felkar: arabeszkmintával sűrűn tetovált, kezében dobozos energiaitalt lötyögtet. Nő jön szembe vele körülbelül ugyanúgy öltözve, haja lófarokban.
A nő olyan mozdulatot tesz, mintha a férfinak akarna ugrani. Hirtelen megtorpan, mert a férfi az öklét rázza felé. „A kurva anyádat, mész te a gecibe!” – a kiáltásra a nő hirtelen figyelni kezd, de csak azért, hogy még frappánsabb replikával álljon elő: „te ugatsz nekem, te… te… utolsó senkiházi tróger!” Férfi : nekimegy a nőnek, nem megpofozza – ahogy a történelmi filmekben látunk ilyesmit –, csak simán nekimegy, letaszítja az utcakőre. Kis ideig dulakodnak. A nő üvöltve tápászkodik fel, rokonaival fenyegetőzik. A férfi az utca túloldaláról kiabál vissza a nőnek. Menjél, te…!
Mielőtt az Excel-táblázatba bevezetné a pontszámot, magában jegyzetet készít a szóban forgó alakok – akiknek kiléte az arcfelismerő Google-szoftver alapján nem kérdéses – történetének megértéséhez. Tehát: a férfi gyereket csinált a nőnek, de az apaságot nem akarja elismerni. Tettlegesség: mínusz egy pont. Nő: veszekedés kezdeményezése, mínusz egy pont. Plusz pont nincs. Gyerek eredete bizonytalan.
Most is, mint mindig, pontosan végezte a munkáját. Merthogy nemcsak ő pontozta a társadalom egyéneit, hanem őt is pontszámmal látta el a cég az elvégzett munkája alapján. Az ő pontszámai is ugyanoda kerülnek, ahova a többieké: az Értékmeghatározó Birodalmi Főhivatal központi adatbázisába, amelynek alapján mindenki egy jegyet kap társadalmi értékét meghatározandó. Ez a szám dönti el a fizetés kategóriáját, és ami még fontosabb, hogy jár-e majdan nyugdíj az illetőnek. Akinek nem jár, annak még mindig ott van a hivatásszerű koldulás, hisz mióta az állam legális bevételi forrásként adókötelessé tette, valahogy szívesebben adakoznak az emberek. Sőt a legutóbbi politikai párt még választási programjába is bevetette a koldulás alapján való társadalmi szolidaritás erősítését. Merthogy így már maguk a koldusok is szívesebben adnak egymásnak, mivel jobban átérzik egymás helyzetét. Az egyenlőség elve ugyebár.
Napverte dél. (A kukkoló magát ízig-vérig anarchistának tartva szeretett költői képekben és metaforákban fogalmazni. Kedvenc képe volt például, amelyet gyakran mondogatott: metsző szél fújt a préri fölött. Különösen azóta ismételgette sűrűn, mióta az Értékmeghatározó Birodalmi Főhivatal külön pontokat adott a régies kifejezések használatára értékmegőrzés címén.)
Szóval napverte dél. Ilyenkor bukkan fel a két kutyás. Úgy tűnik, jóban vannak, ha másért nem, a kutyák miatt. Vékony nő keresztül-kasul szétszaggatott, darabokban lógó farmerben, szegecses bőrdzsekiben. Vastag, csillogó láncon széles hátú, pitbull-szerű dogot vezet. (A kutyák jogaiba egy ideje bevezették az egységesítő dog szóhasználatot, miután egyik parlamenti képviselő – aki valamiért nagyon büszke volt rá, hogy politikai karrierje előtt nyelvtörténet szakot is végzett – egyik beszédében felszólalt a kutya szó negatív felhangjai ellen. Egyszóval a kutya elnevezés a kutyákra nézve nem píszí.)
A kutya… akarom mondani, a dog mellső lábai kacskák, befelé állnak, fehér mellkasán viszont jól láthatóan kidomborodnak az izmok. Szájából vastag sugárban nyál csurog, amit egy-egy ügyes nyelvcsapással újra felhörpint. Gazdája elégedetten markolássza egérszürke, finom bundával borított hátát, majd, miközben a dog elégedettségében az utcakőre ürít, gyakorlott mozdulattal felsepri a kutyakakit. (Igen, ez mindenképp pontot érdemel…) Majd egy szintén rutinos mozdulattal egy zsebéből előkapott papírtörlővel a kutya fenekét is kitörli. Közben észreveszi a gyerekkocsit toló fiatal párt. Tekintete felderül. Megvárja, míg odaérnek. Behajol a gyerekkocsiba, együtt gügyögnek. Idilli pillanat ez, ellágyul, aki csak látja. Különösen, hogy a kamera közelről is veszi, a kocsiban kezeslábasba bujtatott, hároméves gyereket mintázó kiskutya lapul. Csak ha nagyon megnézzük, látjuk, hogy kutya. Igen, ez fontos volt a mára már világraszóló karriert és hatalmas pénzeket forgató, céggé kinövő kutyatenyésztőknek, hogy a kiskutya kinézete, legalábbis arcra, egy kisgyereket formázzon.
A kukkolónak, mialatt a nem is tudom hányadik zacskó csipszet fogyasztotta és közben az euroamerikai új civilizáció alkotmányos jogrendjének táblázatát tanulmányozta – amely jól látható módon a kamera fölött volt kifüggesztve –, hirtelen átcikázott a fején valami. Egy múltbeli sejtelem, egy történelmi pillanat. Amikor az emberek mindenféle szerelmi démonoktól űzötten a halálba vetették magukat. Már csak könyvekben olvasni ilyesmiről. Sőt ezeket a könyveket a divatos, jól kivilágított „Libris”-ekben már kapni sem lehet. Valami Flaubert-re emlékszik, de ha jól tudja, már csak a nyelv- és kultúrtörténészeknek érdekes. Mégis. Van a világban valami vonzás. A levegőben. A beton fölött. Lennie kell. Hiába költöztünk mindannyian a föld alá. (Mióta a napkitörést meggátló világcég egész Euroamerikában elrendelte a toronyházak és szupermarketek föld alá építését környezetvédelem jogcímén.) Mert egyszer mondott valaki valamit. A múltban nagyon régen. Valami olasz, amikor még léteztek olaszok. A napról és a csillagokról. Meg valami szeretetről.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. szeptemberi számában)
