

Ezek a rózsák szúrnak. A kékek nem annyira, mint a feketék, de a vörösek nagyon. Emlékszem a sorrendre, azt hiszem, de most mind fekete. És ha a levéltetű betegséget terjeszt? Bár lenne itt fikusz. Valaha olvastam egy könyvet, ahol cigit nyomtak el rajta. Olajfa, ciprusfa, egérfarkfű. Van belőle vagy tíz. Kicsi ez a hely. Mentem volna ki zárás előtt, nem jár a takarító. Féltem, hogy rossz lesz a sötétben, de megnyugtat a levelek apró suhogása. Mintha fújna a szél, de ez lehetetlen. A galérián nincs semmi érdekes, cserepek, virágföld felhalmozva, meg ilyen kis szerszámok. A biztonság kedvéért magamhoz vettem egyet, azt, amelyik a legveszélyesebben néz ki. Ásóka. Vagy az virág? Valahol hallottam. Valahogy kihúzom reggelig, jönnek nyitni, mehetek.
A kis páfrányok a sarokban kucorognak. Valami mozog mögötte. Nem látok, és nincs nálam tűz. Áram sincs, könnyű lenne úgy. Odakapok a sötétbe, semmi. Hátam mögött érzem a szellőt, megfordulok, a levegőbe kapok, lerepülnek a cserepek, hátrahuppanok a páfrányokra. Csordogál valami a nyakamon, letörlöm, megnyalom, hátha vér, nem, csak víz. Kissé sós. Elsuhan valami mellettem, megyek tovább, kapkodok, leverek mindent, már porcelán törik, mint az elefánt bent, csak megyek, pusztítok. Mi között fogsz süvíteni, ha semmi nem marad? Kapkodok, elkapok valamit. Csak egy légy. Vagy egy földrög. Nekimegyek egy doboznak, tapogatom, műanyag. Végre valami igazi dolog. Megnézem, villanyszekrény, feltolom a biztosítékot, kattintom a lámpát, fényár. Dúltam. Mocskos a hely, a pénztárgép a földön, az apró kiszóródott, a virágok is a földön, a kék rózsák, a feketék, a vörösek, a kis olajfák, az egérfarkfüvek. Az egyik törött porceláncserép alatt nyüszít valami, harcrakészen tartom az ásót, megemelem a darabot, egy kiskutya. Ronda egy dög, de aranyos, megsimogatom, nyafog, nem mozog a lába, állni se tud, mid tört el, kiskutya? Fekete a szőre, vöröses a szeme, de egyre fakóbb, aztán kihuny. Beleteszem a virágcserépbe, földet szórok rá, eltemetem. Mit ültessek a sírodra, kiskutya?
Sötét lesz, kattan a doboz. Valami nem jó. Nem látom, hol van, pedig az előbb még fehér volt, újra tapogatózom. Ezek a rózsák szúrnak.
(Karantének)
Egyetlen mozdulatsorral lökte be lábával az ajtót, dobta földre hátizsákját és támasztotta hátát a falhoz. Nagyot fújt a frufruja alá. Hajszálai néhány másodpercre a levegőbe emelkedtek, felvillantva a homlokán csillogó verejtékcseppek láthatatlan szálra fűzött apró gyöngyszemeit. A lépcsőzéstől még mindig zihálva lélegzett. Mindegy, kit érdekel ez most, amikor végre itt van a hétvége.
Friss tavaszi reggel volt, amikor Titánka belenézett a tükörbe, és azt mondta: eljött az idő a világmegváltásra, a dolgok nem mehetnek így tovább! Most mi jövünk, a jövő bajnokai! Az előttünk járók hibát hibára halmoztak, de most majd minden megváltozik! Új világ jön, meglássátok!
Initium finis. Vagyis tegnap történt, hogy az érintőkről kérdezte. Habár ő maga tangenseknek nevezte őket – lévén hogy mégis bennük van a „gens” szelleme, minden nemzetség összes vérvonala –, végül maradtak az érintőknél. A Szenior igazi úr volt, készségesen válaszolt: a kör számtalan pontját, elméletben, számtalan egyenes érintheti, kialakítva ezzel egy olyan szabályos területet, amely úgy világlik ki környezetéből, mint világítótorony az éjszakából.
Ebben az akciófilmben a főhős megmenti a világot egy olyan katasztrófától, ami normális körülmények között nem jöhetne létre, de mindig vannak olyan rossz emberek, akik a mások szenvedését saját javukra és gazdagságuk növelésére akarják kihasználni. A végén pedig elautózik a naplementébe egy rettentő giccses rockballada hangjaira a rejtélyes, ám rettentő szexis nővel.
Barnach néni két hete mondta, hogy a férjemmel nevet is cserélhetnénk. Nem hiszem, hogy komolyan gondolta, a névváltás nem olyan egyszerű manapság, mint egy autó- vagy egy szívcsere. Amikor Gáborral befeküdtünk a klinikára, Dr. Forinum is mondta: a név az egyetlen állandó dolog az emberen.
A lakóházban gyakran mondogatták, hogy Sándor igazán megtisztelve érezhette magát, mivel Karola kevés ember kedvéért volt hajlandó viselni a fogait, és még kevesebbre mosolygott rá. Olyan pedig, akihez akadt némi kedves szava csupán egy volt, a fia, ám ő ritkán, olyan essünk túl rajta módon látogatta.
Oszt mikor gyünnek azok a tévések? – kérdezi Orsi néni izgatottan a férjétől. Guszti bácsi ugyanis reggel egy hatalmas pontyot fogott ki a vízből, ami rendkívüli dolognak számít. Harcsát már jóval nagyobbat is akasztott, de a csaknem harminckilós ponty kivételes fogásnak számít. Barátja – miután lefényképezte és videózta őt a zsákmánnyal – azonnal felhívta a híradót, azok meg rögtön ráharaptak, ahogy a szerencsétlen ponty is a horogra.
– Anya, kopogtak! – figyelmeztet kamaszodó fiam.
– Ma már a harmadik vendég, kár volt azt a firkászt beengedni – sóhajtok. Kötényembe törlöm a kezem, és ajtót nyitok. Egy negyven év körüli nő topog az ajtóban, Armani kabát, Gucci ridikül, nehéz édeskés illat lengi körül, kezében doboz.