Majoros Sándor: Háborús bűnök békeidőben

Még mindig élénken emlékszem azokra a beszélgetésekre, amelyekbe a hetvenes évek elején bonyolódtam bele, az akkor reménytelenül önfejűnek tartott, de mint kiderült, politikai éleslátásával korát messze megelőző nagyapámmal. A gangból lekanyarított kis konyhában ücsörögtünk az alkonyat felé közeledő délutánban, és azokról az eseményekről, hírekről diskuráltunk, amelyek engem, a jól tájékozott, fölvilágosult fiatalembert érdekeltek.

Nagyapám – a sokat látott és tapasztalt emberek bölcsességével – remekül szórakozott azon, hogy a tudományos világlátásommal szemben felhozott érveit képtelen voltam megérteni. Legnagyobb összezördülésünk abból származott, hogy nem hitte el a holdutazást. Majdnem sírva fakadtam a tehetetlenségtől, mert semmilyen érv nem győzte meg a tévedéséről. Ez csak propaganda, az amerikaiak ehhez nagyon értenek – hajtogatta, én meg egyre erőtlenebbül győzködtem, hogy az egész világot azért mégsem lehet becsapni, nem beszélve arról, hogy a holdra szállást az oroszok sem vonják kétségbe.

Megállíthatatlanul sodródtunk át a politika mezejére, amihez már annyi közöm sem volt, mint kecskének a szolmizáláshoz. Javában zajlott Vietnámban az imperializmus hódító háborúja, amelyben számunkra az amerikaiak voltak a rosszak, az ellenük harcolók pedig a jók. Utólag persze rájöttem, hogy ha egy nagyhatalom valahol fegyveres konfliktusba bonyolódik, akkor rögtön a konkurens nagyhatalommal kerül szembe, mert az mindjárt tömni kezdi fegyverrel a megtámadottakat. De nálunk, a Balkánon, a negyvenes évek elején ez még másként működött, így nem igazán lehetett kétségbe vonni azt, hogy a mi partizánjaink a szabadságért harcoltak, a németek pedig betolakodók voltak. A nagyapám ezt vonakodva bár, de elismerte. Azt azért sietve hozzátette, hogy a háborús technikák is változnak, és lesz majd idő, amikor az olyan népirtások, mint amilyen a kragujevaci volt – a németek ott vagy kétezer ártatlan civilt, közöttük egy egész gimnazista osztályt végeztek ki –, észrevétlenül átcsúsznak a mindennapokba.

A kérdés nem az, hogy a háború alatt melyik fél milyen technikákkal irtja az ellenséget, hanem, hogy ez a dolog folytatódhat-e a békeidőben – mondta. Ne úgy képzeld el ezt, mint a filmekben, hogy jön egy csapat katona, és a falhoz állítva halomra lövi az embereket, mert az már nem békeidő, hanem úgy, hogy ezt a dolgot nem puskával, hanem rendeletekkel és nemzetközi megállapodásokkal hajtják végre. Ilyen háborús bűn volt például a kitelepítés – fogta halkabbra a hangját a nagyapám –, amiről titeket persze elfelejtettek tanítani az iskolában. Lehet, hogy abba nem haltak bele ezerszám az emberek, de az így elkergetett és kisemmizett nép olyanná vált, mint amikor elkapunk valamilyen gyógyíthatatlan betegséget. Egész életükben bennük maradt a kórság, hogy elűzték őket a szülőföldjükről, és amikor eljött az idejük, korábban halnak, mint azok, akikkel ilyesmi nem történt meg.

Mindezek alapján jogos azt feltételezni – folytatta a nagyapám –, hogy az emberi lét alapja nem a béke, hanem a háború. Ha jobban körülnézel, és megfigyeled a híreket, magad is láthatod, hogy a hírek arról szólnak: valahol mindig válság van. Ez pedig olyan, mint a tarack: ha kivágod, és szétszórod a darabjait, minden egyes csonkjából új növény fejlődik, és olyan mélyre hatol le a talajba, hogy lehetetlenség kitépkedni a teljes gyökérzetét. Egyik válság a másiktól kapja az energiáját, és mint valami betegséghordozón utaztatja magát országról országra.

De a legördögibb az, hogy a válságokból kibomló háborús technikák folyamatosan változnak, igazodva az adott korszak fejlettségi szintjéhez. A középkorig a háborúk olyanok voltak, hogy a két sereg felsorakozott egymással szemben, aztán összecsapott, a győztes pedig a csatatérről elvonulva birtokba vette a vesztes javait. Az első világháborúban ezt próbálták erőltetni, de aztán belátták, hogy a szuronyrohamok ideje lejárt. A második világháborúban az vált világossá, hogy a frontharc felett is eljárt az idő, és én mondom neked, lesz olyan korszak, amikor a hadviseléshez nem is lesz szükség fegyverekre. Az a nép emelkedik föl, amelyiknél nagyobb lesz a népszaporulat. Te még meg fogod érni azt, hogy a háborút nem puskákkal, hanem gyerekekkel fogják megvívni. Az anyák maguk elé tartott gyerekekkel vonulnak az új háborúkba, és mert a velük szemben állók elavult módon a puskáikra bízzák magukat, ők lesznek, akik a rövidebbet húzzák.

De ha már így kiforogta a szó, térjünk vissza a kezdethez: lehet-e békeidőben háborús bűnt elkövetni? – kérdezte ekkor mélyen a szemembe nézve, és rögtön meg is adta a választ: Szerintem lehet. Az alattomos, egyéni gazdasági érdekeket követő politika is teremthet olyan világrendet, amelynek következtében százezrek válnak földönfutóvá és nyomorékká, közvetett módon pedig halálos beteggé. Azok a pénzemberek, akik gátlástalanul gyűrik be maguk alá a vagyont, lényegében fosztogatnak és gyújtogatnak, még ha ezt nem is fáklyával teszik. A harácsoló, rossz gazdaság meddővé változtatja a földet, elapasztja a vízforrásokat, agyonszennyezi a levegőt. Ez százmilliók életét sodorja veszélybe, és mivel a béke csak a háború mocsarára fektetett palló, minden további nélkül háborús bűnnek nevezhető.

Hála istennek, én már nem érem ezt meg, de mire te megöregszel, olyan lesz a világ, hogy bárhol, bármikor kipattanhat egy háborús szikra. Sehol, senki sem lesz biztonságban, mert az ellenség nem visel majd egyenruhát. A háború, akár a ragacsos októberi köd, rátapad az egész világra, és hiába költenek rá az országok egyre nagyobb pénzeket, nem tudnak ellene küzdeni, mert az új típusú ellenségen képtelenség lesz fogást találni.

Így beszélt a nagyapám a hetvenes évek elején – még ha nem is hajszálpontosan ezekkel a szavakkal –, amikor a világ nagyobbik része még abban hitt, hogy a tudomány lesz az emberiség valódi megváltója.

Mélyen megbántva, sértődötten hagytam magára az öreget, és azzal a meggyőződéssel rugdaltam odébb az utamba kerülő göröngyöket, hogy mondhat bármit, sokkal többet tudok nála, mert rendszeresen nézem a tévét. Most pedig, ennyi év után belátva, hogy mélyen és kegyetlenül igaza volt, minden tévedésemet és rossz döntésemet odaadnám, ha bocsánatot kérhetnék tőle. De ezzel sajnos elkéstem. Ha létezik túlvilág, nagyapám ezen a furcsa vágyakozásomon biztosan csak mosolyog. Szabályszerűen kipödört bajusza alatt.

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2019. június 15-i számában.)