Édesanyám emlékére
Még ki sem zárta a kaput, Bálint már zörgetett.
Szerda volt, a falu főterén piac, így volt ez ebben a faluban, amióta világ a világ.
– Nyitom! – szedte a lábát az idős nő, de vissza kellett lépnie a pénztárcáért.
– Hozzak valamit odalentről? – kiáltott be Bálint, bár kérdés nélkül is tudta a dolgát. Amióta az asszonyt a szíve nehezen vitte le-fel a domboldalon, ő szerezte be számára a hetipiacon, ami a sarki kis boltban nem volt kapható.
– Egy tábla csokoládét, tudod, azt a lila csomagolásost, másik nem kell, meg negyed kiló darált mákot, meg egy kiló banántot. Az újságot meg tudod.
Bálint elmosolyodott.
– Tudom, tudom… – válaszolt a mosolyra az asszony: nem sikerült rászoknia néhány kifejezésre, a banán neki banánt volt, a mész meszet, a Mexikó Mehikó. „Nekem így is jó – mondta végül lemondóan –, aki akarja, megérti!”
Leszámolta Bálint nagy tenyerébe a pénzt. Kora ellenére mindennek pontosan tudta az árát, de rátett még egy ötszázast.
– Ha valami megdrágult, vagy ha a banánt több lenne.
Mire Bálint kikarikázott a közből, már hárman álltak Róza körül. Az éjszakai eseményeket kezdték mesélni, és csodálkoztak, hogy Róza nem hallott semmit. Pedig mekkora volt a zsivaj, a kiabálás!
Róza szép kontyos fejét ingatta igenlésként is, tagadásként is, és gondolatban, mintegy magyarázatként, nyomban elhelyezte magát az éjszakában: nem sokkal éjfél előtt meghúzta a butykost, merthogy mostanában éjjelente ahhoz nyúl egy kis segítségért, ha rátör az álmatlanság. „Még mindig jobb, mint a dilibogyó” – döntötte el egyszer az éjszakai sötétséggel viaskodva, s töltött egy kis baracknedűt a fityókba, amit aztán hajnalig el is szopogatott. „Néha, néha, csak ha muszáj” – nyugtatta meg lányát a telefonban.
– Aztán mit történt? – kérdezte, mire egymás szavába vágva, zajongva tálalta az utca megbecsült matrónájának az éjszakai csendéletet Kovácsné, a nagyhangú Juci, Somogyi Maris, a pletykás özvegy, Bogár Zsófi, a bicegő boltos és a kikapós Galambos Etus. Futott oda Magyari Dorina, a kotnyeles fruska, és közéjük állt Méhészkei Andris is, aki ősei foglalkozására és nevére rácáfolva, nem méhész volt, hanem tévészerelő.
Róza asszonynak nem kis megerőltetésébe került, míg kihámozta, miről maradt le az éjjel. A keskeny köz közepén lakó Jani jóval éjfél után kapatosan fordult be az utcába, pedig szegény anyja már nyolc után elkezdte várni, hogy becsukja éjszakára a galamboknál padlásajtót, ahova újabban beszokott a macska. És izgult azért is, mert Janinak nem szabad innia, attól felforr az agya. S olyankor nem tudja, mit csinál.
A sarkon befordulva Jani már a kutyák zenekarától kísérve énekelte teli torokból a vak ember nótáját: Csak egy kislány van a világon. Részegen bukdácsolt, fel sem tudott volna menni a dombra, ha nem támogatja egy nőcske.
– Támogatta! Az sem volt józan. Meg ereje sem éppen lehetett, mert olyan kicsi volt, hogy Jani hónaljáig ért.
(– Ha már ennyien látták, elég sokan ébren lehetettek – gondolta csak úgy magának Róza asszony.)
– Terus néni kinn várta őket a kapuban, hálóingben, leengedett hajjal – vette el mindenkitől a szót, s vágott volna az események közepébe Dorina, a kotnyeles, mert csak így tudott magának szólásjogot kiharcolni.
– Ne beszélj hülyeséget! – fojtotta belé a szót Etus. – Terus csak a végén nyitotta ki a kaput!
– Ki sem jött az utcára! Az udvarból kiabált, úgy veszekedtek!
– Márpedig ez nem igaz! – torkolt le mindenkit Kovácsné, a nagyhangú Juci. – A két szememmel láttam az utcán.
Leragadtak. Nagy hangzavar kerekedett: kint vagy bent?
Róza asszony arra gondolt, ennek egyhamar nem lesz vége, s azt fontolgatta, hogy bemegy. Ám a sarkon befordult a piacról meg a péktől cipekedő Terus. Azon nyomban csend lett, majd hangtompítóra kapcsolt mindenki, így, még mielőtt Terus közel ért volna, Róza asszony megtudhatta: Janinak tisztára elment az esze, felszedett a kocsmában egy kis nőcskét, hazavezette, vagyis inkább a nő vezette Janit, be akartak menni, de a kapu zárva volt. Jani előbb a kulcsot kereste, de nem volt fenn a falon, erre kiabálni kezdett: Anyám, nyissa ki, meghoztam a legszebb, a legdrágább nőt, ő lesz a feleségem, vagy felkötöm magam! Terus nem engedte be tökrészeg fiát, még a vaskallantyút is ráfordította a kapura, Jani meg döngette. Nagy felfordulás lett! Jani azt ordította: Nyissa ki! Engedjen be! Nyissa ki, mert ha nem, vér fog folyni! – Az ám – kiáltotta az udvarból a termetes Terus –, de a te véred, te munkakerülő, naplopó, söröshordó! Majd adok én neked kocsmát meg fenyegetést, neked is, meg ennek a kis ribancnak is! – azzal hirtelen felrántotta a vaskaput, s előretolta maga előtt a vasvillát. Ettől a ki tudja, honnan jött, de nem a faluból való kis nő megijedt, és azt kiabálta: Hova hoztál, te Jani? Nem ezt ígérted! Megvesztél? Normálisak vagytok ti?! S jobbnak látta felkötni a nyúlcipőt. Jani támasz nélkül maradt, belépett ugyan még a kapun, de ott összebicsaklott, s azon nyomban elaludt. Az anyja – állítólag – kihozta a subát, betakarta, s Jani – állítólag – még mindig ott húzza a lóbőrt.
Lehetetlen volt nem érezni az általános zavart, amikor a terebélyes Terus a csoporthoz ért.
– Hallották az éjszakai vitát? – kérdezte Róza asszonyhoz fordulva szelíden, sután.
– Dehogy! – felelte visszafogottan a nagyhangú Juci. – Az éjszaka alvásra való.
– Úgy igaz! – helyeselt Zsófi, s bólogatott hozzá Maris és Dorina, sőt Andris, a tévészerelő is. – Nem volt semmi érdemes a tévén, meg olyan késő fáradt is az ember, aludt már mindenki.
– Jó alvókája van itt minden szomszédnak – mondta Róza, s nyugtatóan Terus karjára tette kicsi kezét. A csoport kezdett szétszéledni.
Ketten maradtak.
– Bálintot várnám, biztos hoz banántot a piacról.
– Én is azt vettem! Nézze, milyen szép! – nyitotta szét a szatyrát Terus.
Kicsit még beszélgettek a piaci árakról, a köszörűsről, aki ma nem jött ki a piacra, a felhozatalról, az időjárásról. Az éjszakai csendéletről nem esett szó. De amikor már Róza indulóban volt befelé, utánaszólt egy kérlelő hang:
– Róza néni, beszélne a fiam fejével? Róza nézte, nézte, tán egy egész picit el is elmosolyodott.
– Ebéd után átmegyek.
Estefelé derűsen ült ki az udvarban a meggyfája alá, az ura ácsolta padra. Banántot majszolt, és apró darabkákat tördelt a lila csomagolásos csokoládéból. Jani ügyében megtette, amit lehetett, s ettől jókedvre derült. Élvezte az estike kibontakozó illatát, a királypálca, legényrózsák, büdöskék, a sárgaviolák látványát; lerúgta a papucsát, hogy talpát simogattassa az előző nap rövidre kaszált, selymes fűvel. Negyvenkét éve élt ebben a házban, húsz éve készült a pad, melyre naponta kiült emlékezni, amióta szétszéledtek gyerekek, s amióta István is örökre távozott.
Az utcáról ismerős gyerekkocsi-nyikorgás hallatszott: Margit tolta az oltásra az unokáját. Nem köszönt be, Róza nem is bánta, most nem örült volna, ha megszakad puha, emlékező hangulata. De Margitról mégis eszébe jutott, hogy három évvel ezelőtt micsoda viharok dúltak a köz végén. A tizenhat éves Xénia szakácsnak készült a közeli kisváros inasiskolájában, mindennap utazott, reggel korán ment, este későn, majd még később járt haza. Egy idő múlva gömbölyödni kezdett, s Róza észrevételére Margit azt felelte: nincs azon csodálnivaló, jó falatokhoz jut az éttermek konyháin, a gyakorlatokon, nem tud ellenállni. Családi vonás is a kövérség, az apja is derék, nézzen Róza őrá, ő is vastag, meg a szakácsnők előbb-utóbb mind elhíznak.
Ám idővel, és nem is sokára csak kiderült, hogy Xénia nem csak a jó falatoktól vastagodik. De akkor már nem lehetett segíteni. Hiába pofozta Margit a lányt az orvoshoz menet utcahosszat, hiába cibálta a haját, verte, rugdosta, s hiába zokogott a lány: anyám, ne bánts, nem tehetek róla, megteszek mindent, csak ne verj, fáj! – már nem volt segítség. Sem a falusi, sem a városi doktor, sem szülésznő, sem nőgyógyász, de még csak zugangyalcsinálók sem vállalták, hogy Xéniát megszabadítják terhétől. Késő volt, már a babakelengyéről kellett volna gondoskodni. S attól kezdve még jobban hallhatta és hallgatta is az átkozódásokat, ajtócsapkodásokat, zokogásokat, könyörgéseket Kovácsné, a nagyhangú Juci, Somogyi Maris, a pletykás özvegy, Bogár Zsófi, a bicegő boltos, a kikapós Galambos Etus, Magyari Dorina, a kotnyeles fruska, sőt Méhészkei Andris, a tévészerelő is. Xénia többé nem ment iskolába, sőt az utcára sem, csak az anyja káromkodását, átkozódását, mocskolódását, üvöltözését és a lány zokogását, könyörgését hallhatták a környék lakói.
– Majdcsak abbahagyja – remélték az emberek, s azok, akik kezdetben a lányon voltak megbotránkozva, mindjobban megszólták az anyját. Állapotos vagy sem, mégiscsak az ő lánya! Mi lesz, ha nyomorékra veri? Baja eshet a babának is! Az átkok és a verések csak szűntek, Róza ezért egy vasárnap délelőtt csinos kontyba fésülte gazdag haját, puha papucsa helyett bebújtatta lábát lakkszandáljába, vállára terítette azt a kendőt, amelyet Margit mindig megcsodált. S elindult a köz másik végére.
Azt találta, amit várt: egy kisírt szemű, terhes fiatal nőt és egy csapkodó, dühös asszonyt.
– Leülhetek? – kérdezte Róza halkan, s választ nem várva letette magát az első székre.
– Mondd meg nekem te, Margit, jó anyának tartod magad?
Margit úgy meghökkent, hogy kezében lévő bögréből kilöttyent a tej.
– Ezt meg mért kérdi? – támadt Rózára. – Mindene megvan, etetem, öltöztetem, iskolába járatom, nem kell itthon dolgoznia semmit, csak tanuljon! Úgy hálálja meg, hogy tizenhat éves korában szül nekem egy zabit?!
– Látod, hallod te magadat? Miket csinálsz nap mint nap?
– De ez a nagy szégyen! Tizenhat éves! – hajtogatta Margit.
– Te sem voltál sokkal több, amikor Xénia született! – szakította meg Róza asszony.
– De én már férjnél voltam!
– Mert az apád kényszerítette a fiút, hogy elvegyen.
Margit meghökkent, vörös lett az arca, mint a cékla, amit éppen hámozni készült.
– Még ti is elrendezhetitek. Csak most más lenne a dolgod.
S Róza asszony a maga csendes módján, miközben Xénia a belső szobában fülelt, elsorolta észrevételeit. Aminek az volt a lényege, hogy a Margit is felelős, szabadjára engedte a lányt, hiszen sosem tudta, hol van, kik a barátai, mit csinál, hogyan tanul. Pedig lett volna rá ideje, nem dolgozik sehol. Senki sem ült és pletykált annyit a ház előtt, a kispadon, mint Margit.
Róza csak sorolta, Margit meg csak hámozta a céklát.
– Hát én megmondtam, ami a szívemen van – fejezte be végül, és felállt. – Értem én, hogy szégyen, persze hogy szégyen, de még nagyobb szégyen, hogy nem törődsz most sem vele, amikor bajban van. Ne verd azt a lányt, ha nem akarod, hogy nyomorék vagy gyengeelméjű unokát szüljön! Hagyd abba ezt a cirkuszt!
Már a kapunál járt, amikor az őt kikísérő Margitnak azt mondta:
– Ha még egyszer megvered, istenemre mondom, feljelentelek kiskorú bántalmazása miatt. S akkor megnézheted magad!
Több üvöltözés nem volt a közben.
– Róza néni, mit mondott Terusnak, hogy véget ért a cécó? – kérdezték az ismerősök.
– Megjósoltam, hogy szép szőke kis unokája születik, akit nagyon fog szeretni.
Úgy lett. Bájos a kislány, és szőke is, bár Rózának fogalma sincs, hogy mosta volna ki magát, ha történetesen fekete hajú kisfiú születik.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. szeptemberi számában)
