

A hajnali köd a legszebb a hegyen, én mégis sokszor inkább alkonyatkor indultam el. Ismertem azt az erdőt, bár az erdőt kiismerni sosem lehet.
Ezen a hegyen egyre kevesebb az állat. Rókák még vannak, azokat még nem sikerült száműzni. Bejárnak a települések udvaraiba, bármin elélnek, akár gilisztán is. Fosztogatják a baromfiudvart, a kamrákat. Néhány ember is tanyát vert a hegy oldalán, de őket jobb volt elkerülni. Ha részegek voltak, felgyújtották kalibáikat, máskor gyümölcsöt loptak a falu kertjeiből, kukákat borítottak fel, ha nem találtak bennük élelmet, és összeszemeteltek maguk után mindent. Szerencsére már nem laknak a hegyen. Rókák még igen, meg madarak, és néhány szarvas.
Az én szarvasom is közülük való volt. Nappal leginkább rejtekhelyein pihent, tócsákban dagonyázott, esténként azonban útnak indult. Egyszer csak rám talált. Észrevette, hogy a fák között sétálok.
– Te mit csinálsz itt? Ez nem a te országod! – mondta köszönés helyett, és megcsóválta szárnyas agancsokkal terhes fejét.
– Az erdőt járom, szarvas. Nem zavarlak, majd másfelé megyek, elég tágas ez az erdő! – válaszoltam neki, aztán hátat fordítottam, hogy elindulhassak másfelé. Hátat fordítani pedig a bizalom jele.
– Várj csak, állj meg! Nem biztonságos neked itt, inkább menjünk együtt! – szólalt meg a szarvas, én pedig elfogadtam a társaságát.
Onnantól kezdve esténként mellém csapódott, kísért. Mesélt a fákról, az évszakok rendjéről, nagy összecsapásokról, amikor a szarvasbikák párzásért, ünőkért párbajoznak. Én is meséltem neki apránként, piciket. Megértő volt, és tudott hallgatni is. Mindent megbeszéltünk.
Késő nyárban jártunk akkor, barkás agancsa már szépen kinőtt, s bár tudtam, hogy előbb-utóbb mennie kell a saját útján, várják az ünők, de örültem, hogy addig is velem van.
Mégiscsak jobb együtt járni az erdőt, gondoltam. Félsötétben gyengén látok, ahogy az emberek általában, és az árnyak is félelmesebbek.
– Ez nem baj, majd én látok helyetted is – bátorított.
És csakugyan látott, titkos barlangokat mutatott, a szürkületben sziklahasadékok között sétáltunk. Ha megszomjaztunk, forrásvizet ittunk. Előbb én ihattam, aztán ő.
Szerettem a mi titkos sétáinkat, mert gyönyörűek voltak, minden séta egy-egy vízesés, patakcsobogás.
Aztán egy napon elárult. Se szó, se beszéd, csak úgy.
– Haló, képzeld, tegnap másnak is meséltem – mondta következő este a szarvas, szemfoghegyről odavetve.
– De ugye rólunk semennyit sem? – néztem rá aggódva.
– Csak egy ici-picit.
Beszélt a sétáinkról. El akart büszkélkedni velünk valakinek, hiszen oly ritka, hogy egy szarvasnak ember a barátja. Sőt, tulajdonképpen nem is beszélt, csak megemlítette. És azt nem is mondta el, hogy milyenek ezek a séták, ne kezdjek máris nyugtalankodni, csak annyit, hogy vannak. Hogy szoktunk sétálni. Hát aztán. Miért zavar ez engem.
Az erdőben feltámadt a szél, a vihar előjele, ilyenkor nemsokára orkán tépázza a fákat, így szokott mindig történni, tudtam, hogy most is így lesz.
Leültem egy kivágott fa tönkjére, és azon gondolkoztam, hogy valóban miért zavar ez. Talán a kitettség, a kiszolgáltatottság miatt. Amikor pedig ezt érzem, akkor menni akarok tovább.
Nem volt többé az az erdő biztonságos hely nekem. Este kiváltképp nem.
– Miért tetted? – kérdeztem tőle. – Ugye emlékszel, hogy ezt nem beszéltük meg előre?
– Bocsi. Máskor majd jobban vigyázok.
Nem hinném, hogy ezt komolyan gondolta, mert a következő pillanatban már újra a bokrok zsenge leveleit rágta. Rügyeket is. Hajtásokat is. A szarvas ilyen. Nem vigyáz a fára: kérgét rágcsálja, hámzásnál ledörzsöli agancsaival, a sarjakat elpusztítja. Ha fa lennék, most itt állnék kéreg nélkül.
Ezentúl inkább egyedül járom az erdőimet. Vigyáznom kell a szarvasokkal is, ezt most megtanultam. Pedig szerettem vele csatangolni, szerettem, hogy éjszaka is lát. A szarvasok látók. S nem csak a szemükben lévő fényvisszaverő réteg – a tapetum lucidum – miatt. Talán ezért engedtem magamhoz közel. Az én szemem éjszaka elnyeli a fényt. Mégis, nincs más utam: meg kell tanulnom sötétben is látni.
A szarvasok kerülik az embert, akkor is, ha már csordákba állnak össze. Amikor pedig a legnagyobb az agancsuk, általában kilövik őket. Kevés szarvas öregszik meg, ha egyáltalán.
Lehet, a szarvas sem bízott meg bennem. Pedig én nem árultam volna el őt, akkor sem, ha tudom, hogy előbb-utóbb vissza fog menni az övéihez. Jobb lett volna mindig csak hajnali ködben sétálnom.
Egyetlen mozdulatsorral lökte be lábával az ajtót, dobta földre hátizsákját és támasztotta hátát a falhoz. Nagyot fújt a frufruja alá. Hajszálai néhány másodpercre a levegőbe emelkedtek, felvillantva a homlokán csillogó verejtékcseppek láthatatlan szálra fűzött apró gyöngyszemeit. A lépcsőzéstől még mindig zihálva lélegzett. Mindegy, kit érdekel ez most, amikor végre itt van a hétvége.
Friss tavaszi reggel volt, amikor Titánka belenézett a tükörbe, és azt mondta: eljött az idő a világmegváltásra, a dolgok nem mehetnek így tovább! Most mi jövünk, a jövő bajnokai! Az előttünk járók hibát hibára halmoztak, de most majd minden megváltozik! Új világ jön, meglássátok!
Initium finis. Vagyis tegnap történt, hogy az érintőkről kérdezte. Habár ő maga tangenseknek nevezte őket – lévén hogy mégis bennük van a „gens” szelleme, minden nemzetség összes vérvonala –, végül maradtak az érintőknél. A Szenior igazi úr volt, készségesen válaszolt: a kör számtalan pontját, elméletben, számtalan egyenes érintheti, kialakítva ezzel egy olyan szabályos területet, amely úgy világlik ki környezetéből, mint világítótorony az éjszakából.
Ebben az akciófilmben a főhős megmenti a világot egy olyan katasztrófától, ami normális körülmények között nem jöhetne létre, de mindig vannak olyan rossz emberek, akik a mások szenvedését saját javukra és gazdagságuk növelésére akarják kihasználni. A végén pedig elautózik a naplementébe egy rettentő giccses rockballada hangjaira a rejtélyes, ám rettentő szexis nővel.
Barnach néni két hete mondta, hogy a férjemmel nevet is cserélhetnénk. Nem hiszem, hogy komolyan gondolta, a névváltás nem olyan egyszerű manapság, mint egy autó- vagy egy szívcsere. Amikor Gáborral befeküdtünk a klinikára, Dr. Forinum is mondta: a név az egyetlen állandó dolog az emberen.
A lakóházban gyakran mondogatták, hogy Sándor igazán megtisztelve érezhette magát, mivel Karola kevés ember kedvéért volt hajlandó viselni a fogait, és még kevesebbre mosolygott rá. Olyan pedig, akihez akadt némi kedves szava csupán egy volt, a fia, ám ő ritkán, olyan essünk túl rajta módon látogatta.
Oszt mikor gyünnek azok a tévések? – kérdezi Orsi néni izgatottan a férjétől. Guszti bácsi ugyanis reggel egy hatalmas pontyot fogott ki a vízből, ami rendkívüli dolognak számít. Harcsát már jóval nagyobbat is akasztott, de a csaknem harminckilós ponty kivételes fogásnak számít. Barátja – miután lefényképezte és videózta őt a zsákmánnyal – azonnal felhívta a híradót, azok meg rögtön ráharaptak, ahogy a szerencsétlen ponty is a horogra.
– Anya, kopogtak! – figyelmeztet kamaszodó fiam.
– Ma már a harmadik vendég, kár volt azt a firkászt beengedni – sóhajtok. Kötényembe törlöm a kezem, és ajtót nyitok. Egy negyven év körüli nő topog az ajtóban, Armani kabát, Gucci ridikül, nehéz édeskés illat lengi körül, kezében doboz.