2023. december 20., 01:10
Ha belegondolok, szűk évtizede sincs még annak, hogy oly hosszú időre itt rekedtem ebben a világban. Majdnem négyezer óra – pillantok a játékidő számlálóra. Egyszerre önt el a nosztalgia és a borzongás. Szép volt, jó volt, de semminek sem kéne örökké tartania, főleg a helybenjárásnak nem. Tavaly még visszajöttem párszor az ünnepi alkalmakon túl is, de csak látogatóba, szemlélődni. Nem merültem bele semmibe, az új egeremen kevesebb is a gomb, és amúgy sem tudtam erőt venni magamon ahhoz, hogy rendesen beállítsam.
Az idén ugyan bejelentkeztem a mindenszentek és a halottak napja tájékán, amikor itt a szörnyálarcbál zajlik, de annyi fáradságot már nem vettem, hogy megoldjam az őrült király toronyórája körüli ugróspázlit. A karácsonyit azért megcsinálom, ezt meg is fogadtam, egyszer utoljára. Aztán végleg búcsút intek…
Ebben a világban is számtalan lehetőség áll a játékos előtt, ahogy a valóságban is, viszont bőkezűbben jutalmaz – akinek pedig ez a gyengéje, vagy egyéb okok miatt menekül a valóságból, rákap. Az ugrálós pázlik a jéghegy csúcsának is a legtetején kaptak helyet: ügyesség, koncentráció, próba és zuhanás. Viszonylag hamar rákaptam az ízükre, mert mentorom, Hajnal nagy rajongójuk volt – éjszakákba nyúlóan ráncigált végig a térképek rejtett zugain. Aztán jött egy időszak, amikor a napi kihívások közé mindig bekerült egyik-másik. Az megölte a varázst, mint minden egyéb esetében, amit hirtelen játékostömegek akartak könnyen elérni. Igézők jelentek meg a napi kihívásként beiktatott ugrópázlik mellett, és kapukat nyitva a virtuális térben egyből a végére ugrasztották a tömegeket. Jóllehet, többen megismerték az addig titkosnak számító helyeket, ugyanolyan kevesen csinálták végig rendesen, mint azelőtt.
Volt egy másik, amit nagyon szerettem, céhünk titkos búvóhelyén, az aranyozott üregben. Nem volt hivatalos ugróspázli a végén kincsesládával, és volt néhány lehetetlenül meredek része, de számtalan közös kalandozás zárult a vízfüggönyök mögötti megbillent aranyozott oszlop elérésével.
Karácsony tájékán mindig az ünnephez igazították az emberek fővárosát: fenyőfák, hócsata, ajándékosztás és természetesen a karácsonyi ugróiskola. Hópihéken szökdelsz végig, nem sok időd van gondolkodni, mert elolvadnak a talpad alatt. Közben a testhőmérsékletedre is vigyáznod kell, mert megfagysz, ha nem érsz időben a tűz mellé. Onnan felfelé, de nincs idő gondolkodni, minden egyes ajándékdoboz, amire lépsz, másodperceken belül szétpukkan, aztán rohanás fel a parton a keményre taposott havon, csak időben ki tudj térni a mindent elsöpró óriáshógolyó elől. Ha ügyes vagy, elsőre is sikerülhet: fejest ugrasz a végén a túlméretezett ajándékdobozba, és már nyitod is a kincsesládát.
Szóval a karakteremre öltöm a hangulathoz illő szettet, megropogtatom az ujjaim, és nekiugrok a karácsonyi ugrópázlinak. Egy apró szilánkja ennek a világnak, ami még kapaszkodik belém, vagy fordítva? Én nem akarom végleg elengedni? Talán utoljára vagyok itt, talán nem. Most nincs idő ezen gondolkodni, mert olvadnak az óriáspihék a talpam alatt.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. karácsonyi számában)
