Fekti Vera: Balatonalmádi jegyzetek II.
Anyámnál mindig korábban nyílnak az orgonák, mint mindenki másnál. Több bokrot is nevelget, lilát és fehéret, azt mondja, az az igazi, a rózsaszín árnyalat csak a hortenziának áll jól. Minden tavasszal visszavág egy ágat a földig, hisz ez nem fa, és igaza lehet, mert nemcsak az utcában neki a legszebbek az orgonái, hanem szerintem az egész világon.
Ahogy ott állok a bokor mellett a vörös térkővel burkolt teraszon, és beszippantom az illatot, ami most vállmagasságban a legerősebb, a híremet dédelgetem magamban. Anyám odabent kavarja a limonádét, fő a guatemalai a Szarvasi Mini Espressóban, én hoztam neki, szemes, anyámnak megvan még a nagyi régi, sárga kávéőrlő gépe, az a tölcséres, maga szereti átengedni rajta a kávébabokat. A Szarvasi Mini Espresso szerintem elrontja az ízét, de anyám ehhez is ragaszkodik, azt mondja, neki a kotyogós olyan, mint nekem az iwiw, a nyomógombra kávét főző automata meg a TikTok. Nem is tudtam, hogy anyám tisztában van vele, mi a TikTok, de tény, hogy igaza van. Így harmincévesen én már nem fogok megszokni egy újabb divatos applikációt, a játékok terén is megragadtam a Dungeons & Dragonsnél.
Megérkezik a limonádé, mellette éjbarna sütemény.
– Brownie-t sütöttem – mondja anyám, mintha nem lenne egyértelmű. Büszke erre a receptre; Ohridban ettük együtt a kis étteremben a Szveti Naum alatt, ahol egy akkora tavacska volt az udvaron, mint egy franciaágy, sással, az őt tápláló csatorna felett pallókból épített, keskeny híddal, az ohridi tó vizét vezette el ide a büszke tulajdonos, és pisztrángot tenyésztett benne. Mert a vad pisztrángot nem szabad kifogni és megenni, magyarázta, mire apám magyarul mondta nekünk, ne ijedjünk meg, azért mi igenis a vad pisztrángot kapjuk. Onnan lehet megismerni, folytatta apám, hogy rózsaszín a húsa, mint a lazacé. Mint a Szveti Naumé – bökött a templomra, ami az álmos nap fényében inkább tűnt őszibarackszínűnek, nem is igazi őszibarackszínűnek, hanem inkább a lakodalmas süteményre gondolok, amit kristálycukorba szoktak forgatni. És a hal húsa valóban ebben a színárnyalatban omlott szét a tányéromon. Sültpaprika-salátát ettünk hozzá, mint Makedóniában mindenhez, sült paprika meg fejes saláta, nem tűnik ínyencségnek, pedig az. Anyám szerint illett volna mögé az almás pite, de a tulajdonos megsimította tömött kefebajszát és makedónul mondta, most lett kész az amerikai sütemény, egy híres cukrász járt nála néhány napja, tőle kapta a receptet zálogba, a saláta pontos fűszerezését kérte érte, és hogy csak annak adja tovább, aki megérdemli.
Ahogy a teraszon ülve beleharapok a roppanós tetejű brownie-ba, hogy a középső rétege a nyelvemet szétégetve folyjon el a számban, újra ott termek a vendéglő kertjében. Tizennégy voltam. Apám negyven, ő dolgozott akkor a Balkánon, hőkamerákat adott el a határőrségeknek, olyan drágán, hogy már kamaszként sem akartam tudni, pontosan hogyan is tudta elintézni. Megtanultam behunyni a szemem és élvezni, hogy az Amazonról rendelhetek japán ecsetet a festéshez, hogy kérdezni sem kell, mindent megengedhetünk magunknak. Ehhez képest mégis rendre Makedóniában kötöttünk ki a családi nyaraláson, pedig elmehettünk volna Párizsba meg New Yorkba.
– Finom a brownie? – kérdezi anyám, mintha nem tudná, hogy tökéletes. Mintha nem tudná, hogy éppúgy szeretek enni, mint ő. A Balkánon felnőve nem is lehetett más oldalról közelíteni az élethez, mint a meze és a raki felől. Apám is a Pelisterkában ücsörögve alkudozott, ó, ott polipsalátát kell enni és csokiszuflét, igazán sajnálom, hogy annak a receptjét anyám nem szerezte meg.
– Apa? – kérdezek vissza, mire anyám felkel, fogja a metszőollót és az orgonabokorhoz megy, a lilához, levág róla egy csokorra való virágot.
– Ohridban. Hanem drágám, mi van a lakáskereséssel?
– Miért nem mentél vele? – kérdem. Anyám kezében megáll a metszőolló, leengedi a karját. Visszaballag a kerti polchoz, elrendezi rajta a vörös és lila kaspókat, csak úgy bugyognak belőlük kifelé a pozsgások. Leteszi az orgonákat a térkőre.
– Ja szum sztar – mondja, és megdörzsöli az ajkát. – Maradsz ebédre? Vagy csomagoljak neked és Zalánnak? – Belép a teraszajtón a házba, csattan a tolható szúnyogháló. Nem hagyom annyiban, utánamegyek. A konyhában grillezett hal szaga fogad, nem is értem, eddig hogy nem vettem észre, az asztalon ott a sültpaprika-saláta. Képtelen vagyok nemet mondani, Zalán bolond, hogy nem jött el velem, persze értem én, milyen, amikor az embert fogva tartja az ihlet, én is álltam már a vászon előtt tizenkét órán át, hogy aztán összeessem, amikor a lábamból hirtelen kiszalad az erő.
Elmesélem végre, amiért jöttem, megvan az álomlakásunk, mindkettőnknek a fény a fontos, Zalánnak és nekem is, ferde tetőtéri ablakokról áradozom a stúdiólakásban, de a gyerekszobáról egyelőre hallgatok, a sarkokba olyan magas szobapálmákat képzelek, mint én magam vagyok. Nem mintha magas lennék, épp csak túlnőttem törékeny kis anyámat, sosem fogom elfelejteni Zalán elképedését, amikor bemutattam a szüleimnek, azt a pillantást, amit anyámra vetett, aki akkor volt negyvenhat, Zalán az első adandó alkalommal vágyakozva a fülembe súgta, hogy ha továbbra is anyámra fogok hasonlítani, akkor alig várja, hogy megöregedjek.
– Te bárhol megtalálod a helyed – mondja anyám biztatón és leül mellém, mélytányérba szedte a halat, mellé a salátát, villával habzsoljuk, mert nem hiszünk abban, hogy a jó dolgokat lassan kell élvezni.
Velem szemben a polcon annak az amerikai cukrásznak a könyve áll, akitől a brownie receptje származik. A tenyeremet a farmernadrágomba törlöm és kihúzom a kötetet a többi közül, a konyhaasztalra fektetem, a tányérom mellé, és felütöm. Míg eszem a halat, forgatom a lapokat.
– Nincs benne – mondom.
– Persze hogy nincs – válaszolja anyám. Villájára szúrja az utolsó, mesterien összeállított falatot, van rajta mindenből egy kicsi, a paprika piros héján lecseppen a bazsalikomos olaj, mielőtt a szájába teszi. Lehunyja a szemét, ahogy lenyeli. – Azt nem kaphatja meg csak úgy, bárki, a pénzéért – mondja aztán, és a Szarvasi Mini Espressóhoz nyúl. – Kérsz kávét?
