Automatikus frissítés
– Szóval velem jössz? – kérdezte a magas, vékony férfi, és kifújta a cigifüstöt.
A vele szemben álló lány bárgyún vihogott.
– Hülye vagy? Naná – röhincsélt. Kiéhezett tekintettel mérte végig a férfi kisportolt testét.
A férfi a lány kerek vállait, mély dekoltázsába hulló szőkített tincseit stírölte.
– És tudod, ki vagyok?
A lány nagyot húzott a sörösüvegből.
– Hogy emlékszem-e a nevedre? Nem vagyok ám részeg – röhögött, aztán komoly arcot vágott. – Annyit tudok rólad, amennyit kell.
– Azt én értem – mondta a férfi –, hogy eljössz egy ilyen klubba, és azt várod, hogy valaki felszedjen. De én pontos szabályok szerint játszom. Ha nem tudod, ki vagyok, felejtsük el az egészet.
Az ittas lány hátradobta a haját és kacéran a férfira kacsintott.
Megszólalni azonban már nem volt alkalma, mert egy másik lány lépett oda hozzájuk. Hosszú, hollófekete haja elegánsan lebbent utána, ahogy komoran a férfi elé állt.
– Fogalma sincs róla. Engem vigyél el.
A férfi átható tekintettel nézett rá. Sokáig nem válaszolt.
– Ez nem igazság – fakadt ki a dundi lány, sörösüvegét a földhöz vágta és otthagyta őket.
– Menjünk ki – intett a férfi a klub alagsorából az utcára vezető lépcső felé. – Itt túl meleg van.
A lány megindult, de a férfi utánaszólt:
– Nem fogsz így fázni?
A lány atlétát és farmert viselt. Végignézett magán.
– Úgysem megyünk messze, nem?
– Valóban nem. Az utcán a férfi eldobta a cigarettacsikket, és kezét fekete farmerének zsebébe dugta.
– Mostanában mindig ezt a fekete pólót hordod? – kérdezte a lány.
A férfi bólintott.
– Tudom, hogy részletkérdés, de… ez az egy van, vagy mindennap lecseréled?
A férfi elhúzta a pamutanyagot a mellkasától.
– Ez még soha senkit nem érdekelt. – A lány a választ várta. Átkarolta magát; fázhatott.
– Most, hogy belegondolok, én sem tudom. Amikor elindulok, ez van rajtam és kész.
A lány arcán vékony mosoly tűnt fel.
– Most min nevetsz?
– Ez olyan jellemző – mondta a lány, és most kicsit tényleg nevetett.
A férfi újra rágyújtott.
– Meg enélkül sem tudsz meglenni – bökött a lány a füstre.
A férfi a lány felé biccentett.
És miért akarsz velem eljönni?
– Mert bármi jobb, mint ami itt van. Apám addig verte anyámat, míg belehalt, az állásomból meg kidobtak, egy ruhaüzletben dolgoztam, talpon voltam napi tíz órát, visszerem lett, meg kellett műteni, és mire meggyógyultam, közölték, hogy betöltötték a státuszt.
– Te tényleg tudod, hogy ki vagyok, igaz?
A lány bólintott.
– Hallottam, ahogy bemutatkoztál annak a libának. Jézus herceg… ő meg azt hitte, viccelsz.
A férfi mosolyra húzta a száját.
– Ennyi?
– Hát, igen. Meg aztán elég… univerzális vagy. Fekete nadrág, kerek nyakú fekete póló, szürke sportcipő. Nem vagy túl idős, se túl fiatal. Magas vagy, vékony, de izmos. A hajad se túl rövid, se túl hosszú, ráadásul kicsit őszül, ami kifejezetten szexis.
A férfi hümmögött. A lány folytatta:
– Bejössz a fiatal lányoknak, az idősebb nőknek, a férfiak meg tuti olyan fajta pasasnak látnak, akivel szívesen legurítanának egy korsó sört.
– Rendben, lebuktam. Viszont nem jöhetsz velem. Mert van egy olyan szabály is, hogy csak azt viszem el, akinek itt az ideje. Szóval, kölyök, keress új melót és költözz el az apádtól.
– De…
A férfi beleszívott a cigarettába, majd kifújta a sűrű füstöt. A lány egy pillanatra behunyta a szemét, és mire kinyitotta, már egyedül álldogált az utcán.
Holnap feltámadás
– Lesz csokitojás!
Izgalom és csalódás: ebből áll az élete.
Ahogy bebújik mellém a paplan alá egyméteres kis testével, én is hároméves vagyok, és én is, vele együtt, remegek az izgalomtól, hogy holnap húsvéthétfő és a nap a kertben kezdődik majd, csokoládétojás-kereséssel. Hogy is lehetne most lefeküdni, amikor az élet ily szép?
Persze a nagyok már rég alszanak.
Fárasztó napjuk volt. A fiamhoz eljött ma a barátnője, körbebiciklizték a környéket, Máté megmutatta a kedvenc helyeit a szőke kislánynak: a titkos utat a kastélyhoz a nád és a sás közt, ami tulajdonképpen nem titkos, de csak a minket körülvevő pár utca lakói ismerik; meg a gát mögött a stéget, ahonnan nyáron a Dunába ugrunk, vagy kevésbé tikkasztó napokon kajakot eresztünk a vízre és felevezünk az öbölbe.
Lányom duzzogott kicsit, amiért a három évvel fiatalabb öccse már szerelmes, neki ugye meg még sehol senki, aztán fogott egy Kaland-játék-kockázat könyvet, amit még én vettem vagy húsz éve, és felvonult vele a szobájába, vacsoráig a színét se láttam.
Tizenegy óra múlt.
A kamaszok rég alszanak, de a pici képtelen másra gondolni, mint a holnapi csodákra. Leteszem a könyvet, amit olvasok (Ferdinandytól a Kagylócska, 2016-os, de nemrég találkoztunk, akkor kaptam tőle), és lekapcsolom a kislámpát az ágyam fölött, hogy együtt, a sötétben várhassuk a csodát.
– Ugye jön holnap a húsvéti nyuszi? – kérdezi kicsi lányom, ahogy a takaró után nyúl, hogy magára húzza.
– Persze, kora reggel, az lesz az első dolga – nyugtatom meg, és nem teszem hozzá, hogy most már aztán aludjon. Úgysem tud. Mindketten a holnapi napot tervezgetjük. Ő azt, hogyan járja be a kert zegzugait a nagytestvéreivel, amikor hajnalok hajnalán felébred, én meg azt, hogyan csusszanok majd ki pontban ötkor a paplan alól úgy, hogy ő ne vegye észre.
Mennyivel egyszerűbb volt, amikor még öten voltunk, amikor a férjem eljátszotta a húsvéti nyuszi szerepét, és ötkor kelt, csak hogy elrejthesse a csokoládétojásokat… mennyivel szebb volt az életünk, mielőtt… De nem, nem kesergek ezen, mert nem visz előre. Nem gondolok a motorbalesetre, nem gondolok arra a telefonhívásra… Négyen is szép család vagyunk.
Kislányom nyaka hajlatának puha redőibe szagolok, élvezem, hogy itt van nekem ez a kicsi gyerekecske, akinek az élete minden pillanatban vagy izgalom, vagy csalódás.
Ő én vagyok és én ő. Bőröm alatt minden sejt táncol és villámlik, mert a holnap csodálatos, a holnap izgalmas. Holnap húsvét, holnap tojáskeresés. Holnap feltámadás.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. áprilisi számában)
