
Kajumba odapisszegett Mputunak.
– Itt van egy alagút. El sem hiszem, hogy nem őrzik.
Kajumba még egyszer kidugta a fejét a Glencore feliratú konténer mögül, és végignézett a kobaltbányán. A külszíni fejtők odébb voltak – a két fiatal fiú hallotta a kincsvadászok csákányainak pengését a sziklán. Kajumba nem akart hozzájuk csatlakozni.
– Mire vársz? – suttogta mögötte Mputu.
– Igazad van, menjünk.
A két fekete bőrű fiúnak csak a sziluettje kormozta be a csillagos eget. Lehajolva siettek az alagút felé, meg sem álltak a tárna bejáratáig. A kőfalhoz lapultak. Már lihegtek. Mputu csupán tizenkettő volt, de már ő is négy éve dolgozott illegális bányászként. Nyolc éve volt árva, és tizenkét éve volt éhes.
– Ha szerencsénk van, egy évig lesz mit ennünk abból, amit találunk– mondta Kajumba, és intett Mputunak, induljanak.
Lámpát persze nem hoztak, úgysem kapcsolhatták volna fel. Bíztak benne, hogy a svájciak nagyjából tisztán tartják a padlót, és nem esnek nagyot, ha mégis felbotlanak egy kőben. Kajumba megtorpant.
– Itt – mondta.
Egymástól jó messze álltak meg, és mindketten felemelték a csákányukat, hogy lesújtsanak vele.
*
A második éjszaka már gyakorlottabbak voltak. Amint munkába kezdtek, Mputu félelme elpárolgott. Azt a dalt dúdolta, amit még édesanyjától hallott. Boldog ám a víziló, pedig nincsen pénze…
Felkészületlenül érte a robbanás.
Kajumba néhány méterre tőle bontotta a falat a szűk járatban, a sárkány az egyik csákányütés nyomában harapott ki a sziklából.
Kajumba ordított, mielőtt a ruhája lángra kapott volna.
Mputu megragadta a szerszámát és rohant kifelé a tárnából.
– Mputu! – kiáltott utána Kajumba.
A fiú ekkor kapott észbe. Már a bejáratnál járt, ledobta a csákányt, és futott vissza a barátjához.
*
Befejezték aznapra. A két fiú nekiállt válogatni a köveket. Egyszerű művelet volt, Kongóban már egy hároméves gyerek is tudta, melyik kőzetdarab tartalmaz kobaltot, és melyik nem.
Kajumba káromkodott.
A melyik nem rakás lényegesen nagyobbnak bizonyult, mint a melyik.
– Holnap vissza kell jönnünk – mondta a fiú. Előkészítették a takarókat, belepakolták a jó köveket, a hátukra vettek egy-egy csomagot, és visszaóvakodtak arra, amerről jöttek, a hegyekbe.
A bánya szélét jelző őrjárati ösvényen Kajumba megállt. Kicsomózta a takaróját, a kövek felét a kanyarba borította, majd visszakötötte az anyagot, és ment tovább.
*
Kajumba két lábon járó égő fáklyaként téblábolt kifelé a szűk mellékjáratból.
Mindketten tudták, mi történt. Kajumba egy gyúlékony gázt tartalmazó üregbe vágta bele a fémcsákányt, és a szikrától a gáz felrobbant.
Még mielőtt Mputu rádobhatta volna szakadt kabátját barátja testére, a szűk járat megremegett. Újabb robbanás rázta meg a falakat. Mputu lebukott. Amikor elcsendesedett alatta az anyaföld, feltápászkodott.
Kajumba már nem égett.
A szállongó porban Mputu lassan kivette barátja testének körvonalait. Odabotorkált. A karját tapogatta ki. Megrántotta.
Hanyatt esett.
*
– És még a jutalék is – mormolta Kajumba.
Mputu szótlanul baktatott mögötte. Neki így is kisebb vagyont jelentett a kobalt, ami a hátát nyomta. Még sosem jött el kincsvadászatra ilyen kicsi csapatban, rendre a felnőttekhez csapódott, akik negyvenen-hatvanan érkeztek egyszerre, és jellemzően a nyílt színi bányákban dolgoztak a holdfény árnyékában. Nem volt veszélytelen művelet. Mputu egy októberben így vesztette el apját. Megindult a kürtő oldala, földcsuszamlás. A fél csapat odalett. Mputu anyja sokat sírt, azt kívánva, bárcsak a csapat másik fele veszett volna oda. Aztán egy nap nem sírt többet. Éhen halt. A legkisebb fia, Mputu is kenyérkereső lett a hat gyerekből álló csonka családban.
*
Sokáig dolgoztak. Egyértelmű volt, hol van a másik, a csákány csengése visszhangzott a járatban. A két fiúnak csak arra kellett vigyáznia, a repülő kődarabok ne találják el egyiküket sem, ha lehet. A sötétben ez nehéz volt. Inkább éreztek, mint láttak.
– Leszakad a vállam – nyögte Mputu.
– Jó, akkor vigyük – hagyta rá Kajumba, nem vallva be, hogy már ő is alaposan elfáradt. És most következett a munka dandárja. Talán több ideig tartott a cipelés, mint a vágás.
A holdfényben a kövek némelyike kékesen csillant meg.
– Halleluja – sóhajtott fel Kajumba.
*
Másnap éjjel ismét kettesben kerekedtek útnak. Mputu megállt a kanyarban – az előző este otthagyott jutalék eltűnt. Nem számított persze másra, nem véletlen volt üres az út, üres és őrjáratmentes.
– Azt hiszem, láttam éjjel egy melléktárnát – suttogta Kajumba, ahogy beléptek az alagútba. – Szóval hoztam egy gyufát.
A magas, inas fiú bevilágított a keskeny járatba.
– Nincs alátámasztva – mondta Mputu.
– Az jó, mert akkor még feltáratlan.
– Az nem jó, mert veszélyes. Kajumba, ne menjünk beljebb!
– Ne ijedj be. Minden jó lesz!
A két fiú előremerészkedett az aládúcolatlan melléktárnában.
*
A barátja karja volt a kezében.
A lábainál pedig Kajumba törzse. A robbanás leszakította a karját. Mputu a hátára vette a fiú törzsét – vállából dőlt a vér, folyt le Mputu oldalán. A leszakadt kart is felvette, és kitámolygott terhével a bejárathoz.
Kajumba nem volt nehezebb, mint egy pokróc kobalt. Mire Mputu az ösvényhez ért vele, meg is szokta a súlyt a hátán. A kanyarba érve megtorpant. Eszébe jutott, hogy egy részt itt kell hagyni az őröknek, ha máskor is vissza akar jönni.
– Tessék – mondta ki hangosan, és lerakta a portól kék autóút mellé a jutalékot.
Egyetlen mozdulatsorral lökte be lábával az ajtót, dobta földre hátizsákját és támasztotta hátát a falhoz. Nagyot fújt a frufruja alá. Hajszálai néhány másodpercre a levegőbe emelkedtek, felvillantva a homlokán csillogó verejtékcseppek láthatatlan szálra fűzött apró gyöngyszemeit. A lépcsőzéstől még mindig zihálva lélegzett. Mindegy, kit érdekel ez most, amikor végre itt van a hétvége.
Friss tavaszi reggel volt, amikor Titánka belenézett a tükörbe, és azt mondta: eljött az idő a világmegváltásra, a dolgok nem mehetnek így tovább! Most mi jövünk, a jövő bajnokai! Az előttünk járók hibát hibára halmoztak, de most majd minden megváltozik! Új világ jön, meglássátok!
Initium finis. Vagyis tegnap történt, hogy az érintőkről kérdezte. Habár ő maga tangenseknek nevezte őket – lévén hogy mégis bennük van a „gens” szelleme, minden nemzetség összes vérvonala –, végül maradtak az érintőknél. A Szenior igazi úr volt, készségesen válaszolt: a kör számtalan pontját, elméletben, számtalan egyenes érintheti, kialakítva ezzel egy olyan szabályos területet, amely úgy világlik ki környezetéből, mint világítótorony az éjszakából.
Ebben az akciófilmben a főhős megmenti a világot egy olyan katasztrófától, ami normális körülmények között nem jöhetne létre, de mindig vannak olyan rossz emberek, akik a mások szenvedését saját javukra és gazdagságuk növelésére akarják kihasználni. A végén pedig elautózik a naplementébe egy rettentő giccses rockballada hangjaira a rejtélyes, ám rettentő szexis nővel.
Barnach néni két hete mondta, hogy a férjemmel nevet is cserélhetnénk. Nem hiszem, hogy komolyan gondolta, a névváltás nem olyan egyszerű manapság, mint egy autó- vagy egy szívcsere. Amikor Gáborral befeküdtünk a klinikára, Dr. Forinum is mondta: a név az egyetlen állandó dolog az emberen.
A lakóházban gyakran mondogatták, hogy Sándor igazán megtisztelve érezhette magát, mivel Karola kevés ember kedvéért volt hajlandó viselni a fogait, és még kevesebbre mosolygott rá. Olyan pedig, akihez akadt némi kedves szava csupán egy volt, a fia, ám ő ritkán, olyan essünk túl rajta módon látogatta.
Oszt mikor gyünnek azok a tévések? – kérdezi Orsi néni izgatottan a férjétől. Guszti bácsi ugyanis reggel egy hatalmas pontyot fogott ki a vízből, ami rendkívüli dolognak számít. Harcsát már jóval nagyobbat is akasztott, de a csaknem harminckilós ponty kivételes fogásnak számít. Barátja – miután lefényképezte és videózta őt a zsákmánnyal – azonnal felhívta a híradót, azok meg rögtön ráharaptak, ahogy a szerencsétlen ponty is a horogra.
– Anya, kopogtak! – figyelmeztet kamaszodó fiam.
– Ma már a harmadik vendég, kár volt azt a firkászt beengedni – sóhajtok. Kötényembe törlöm a kezem, és ajtót nyitok. Egy negyven év körüli nő topog az ajtóban, Armani kabát, Gucci ridikül, nehéz édeskés illat lengi körül, kezében doboz.