Nagy Erika: A titokzatos Góliát

Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.

A húszas éveiben járó szőkeség magabiztosan nézett rám, de ez nem tartott sokáig, mert szúró tekintetét gyorsan gyanakvó pillantásra cserélte. Ja, vagy így? Rendben, akkor én is így. Látom, pénze van, vagy valakinek, aki eltartja, szuper a járgány, extra lóerő, ő maga pedig a divatlapból lépett ki. Ott van a top tízben, de ez nem hatott meg. Ő pedig igyekezett kihasználni az előnyét, érdekes stílusban szórakozott velem.

Rendben. Ám legyen! Az esélyt megadtam. Örüljön. Kinyitotta a száját. Szóra. Hogy el ne osonjak innen, mert nem úszom meg szárazon. Ezt úgy bele a képembe. Aztán lehidaltam. Ordináré stílusban és dühös gesztusokkal üvöltözött, mint aki azt akarja bizonygatni, hogy figyelj, én ilyet is tudok! Ja, ilyet én is. Simán. Az emberek ingerküszöbe különböző, ahogy a reakcióik is. Ilyen világot élünk. Egyesek szeretik ingerelni az oroszlánt. Én oroszlán vagyok, s ő ezt még nem tudja. Szegény!

Tessék? Hozzám szóltál? Nem mondod! Tökös csaj vagy, hú de nagyon. Csak úgy a szemembe? Bele egyenesen? Ja, hogy a fülembe? Az jó, legalább lenyugodtál! Hogy nem? Hogy hiába volt minden, mert nem lett jobb? Szegény…

Hé, kiáltott rám ekkor egy nagy darab, kopasz férfi, aki váratlanul jelent meg a hátam mögött. Alacsonyabb voltam nála, meg satnyább is, a korát pedig lehetetlenség volt megállapítani. Lehetett húsz, de akár negyven. A hangja mély, karcos. Ezt akkor érzékeltem, amikor rám üvöltött. Hogy beszélsz te a csajommal?

Ebből baj lesz, gondoltam, s lett is.

Megszorította a karomat, mire én kicsit hátralöktem. Vagyis csak löktem volna, mert olyan érzésem volt, hogy egy betontuskót próbálok megmozdítani, ami gyilkos vigyorral liheg az arcomba. Hiába, nem egy súlycsoportba tartoztunk. Pár másodperc elég volt ahhoz, hogy hóna alá kapja a fejem, és jól megszorítsa. Ennyit az oroszlánról.

Szapora szuszogást hallottam, az én lélegzetem pedig egyre csak fogyott. Csak arra volt energiám, hogy a szűk nadrágon keresztül megmarkoljam, és csavarjak egyet a heréin. Szinte ezzel egy időben egy csattanás, majd egy fájdalmas szisszenés. Épp a legjobbkor.

A betontuskó szorítása lassan engedett, amitől én szaporábban szedtem a levegőt. Közben még mindig azt éreztem, hogy az oxigén megakadt valahol félúton. Hangokat hallottam. Fogózkodtam a korlátban, szédültem még, de már lassan kitisztult előttem a világ.

Egy barna szemű Downszindrómás srácot láttam, aki nyilván nem mérte fel tette következményét, amikor a segítségemre sietett. Bottal a kezében. Közben azt hajtogatta gépiesen, hogy hát micsoda dolog ez? Nem bántjuk a kisebbet! Mondott volna még valamit, de hang nem jött ki a torkán, csak a szája mozgott. Nyilván az izgalomtól. Ugyanolyan gyanakodva néztem a nagydarab férfit, ahogy ő nézett a támadójára.

Még hogy én mit csinálok, te mit csinálsz? – ordított rá a kopasz. Tartottam tőle, hogy rátámad a srácra, de valami megmozdulhatott elborult elméjében, mert bár megvetően elhúzta a száját, megszívta a fogát, de csak annyit szólt a folyamatosan sipítozó bombázónak, hogy szállj be! Azért még köpött egy nagyot felém. A gépkocsi ajtaja becsapódott, s amikor felbúgott a motor, a srác csak annyit mondott, hogy úgy, úgy. A kezében lévő botot még mindig fenyegetően mozgatta.

Nyilvánvaló, hogy a betontuskó nem a srác suhintásától rezelt be, hanem a mögötte álló tetovált nyakú góliáttól. Ezen nem is csodálkoztam, én sem szeretnék találkozni vele az éjszakai sötétségben. Akkora oroszlán azért nem vagyok.

Köszönetképpen a fiú vállára tettem a kezem, ő pedig ártatlanul mosolygott rám, hiányos füstszínű fogazattal. Elkergettem, ugye? Veszel nekem egy fagyit? Naná! Ez a legkevesebb.

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. októberi számában)