Bohumil Hrabal nagy rajongója voltam, vagyok, leszek. És ennek, ahol lehet, hangot is adok. Nem érdekel semmi a magánéletével, a politikai szerepvállalásával kapcsolatban – aki így tud írni, az isten, és kész.
Annak idején (2006-ban) írtam egy regényt, Jozefát úr, avagy a regénykedés címmel. A könyv egy/ több pontján a vesebeteg, kövektől szenvedő főhős maga is megpróbál regényt írni, de nem nagyon sikerül neki. Ekkor azonban eszébe jutnak különböző szerzők (az én kedvenc szerzőim – csak hogy mindent összekeverjek), és megpróbál az ő modorukban írni.
Nézzük meg tehát, mit kezd Hraballal!
„– Magadról írj! Más úgysem érdekel… – szól Jozefát úrhoz az ihlet. – Az a legbiztosabb – folytatja aztán –, abba nem lehet belekötni!
– Nahát… hisz ez csodálatos! – lelkesedik fel Jozefát úr, és simogatni, becézgetni kezdi ötletét, hogy újabb részleteket csaljon elő belőle.
És az nem kéreti magát, mondja:
– Emma asszony, kedves nejed őnagysága segítségével volna jó megkísérelned… Próbáld vele elmeséltetni magadat! Roppant izgalmas az, ahogy valaki más lát téged… de közben te írod az egészet, úgyhogy istenítheted magad… persze nem árt, ha gúnyolódsz is kicsit… hogy ne lógjon ki a lóláb.
– Ismerős ez a módszer valahonnan… – mondja Jozefát úr.
– Hát persze, Hrabal alkalmazta a Házimurikban, a Vita Nuovában és a Foghíjakban. Egyebet sem csinál ezekben a könyvekben, csak magáról beszél, a feleségét használva szócsőnek, mintha az asszony mondaná azt a sok mindent róla… Közben meg szemérmetlenül agyondicséri magát: kíváncsi vagyok, mit szólt a dologhoz Hrabalné, egy nő ugyanis másként látja a világot, tudjuk ezt a feminista irodalom óta. Hrabal erre nem gondolt, de te gondolhatsz, esetleg Emma asszonnyal is beszélhetsz, megkérdezhetsz tőle ezt-azt!
– Azt már nem! Őt kihagyjuk ebből az egészből! Sejtem, mit gondol ő rólam, de azt nem írhatom meg… mégiscsak az előnyös oldalamat szeretném az olvasóközönség felé domborítani! Ráadásul sekélyes és hétköznapi a gondolkodása. Úgyhogy marad Hrabal úr módszere, egy az egyben való átvétele – zseniális, szenzációs, köszönöm, köszönöm szépen!
– Hiába, a cseh Isten kiválasztott írónépe, ezt ne feledd, Jozefát!
És nyomban miután Ötlet úrnak férfiasan megrázza a kezét, pennát ragad és kapkodó, de azért jól olvasható, nagy betűkkel írni kezd, mert amíg ott, a gerincén érzi azt a bizsergést, addig megy a dolog – egy könyve van még csak, de tapasztalt ember ő:
»…és mondtam az én kincsemnek, hogy sportoljon valamit, de ő persze hallani sem akart róla, hiszen anélkül is fedett pályás bajnok, egy sampion, igazi férfiszépség, olyan alak, akiről azt mondják, hogy jól tartja magát, meg hogy fess férfi, és hogy neki nincs szüksége semmiféle sportra, ő úgy szép, ahogy van, ahogy az Isten megteremtette, bár én láttam a kis hájredőket a hasán, meg persze az úszógumikat az oldalán, de úszni sem mentünk el soha, pedig én szerettem volna, én imádok úszni, az én Petyámmal annak idején minden héten kétszer uszodába mentünk, és ott úszkáltunk, ő gitározott nekem, de ezzel az én drága emberemmel ki sem lehet mozdulni itthonról, ez csak ül, piszmog, rendetlenít, kopaszodik csöndben, meg irkál, mindenfélét, amit én soha nem nézhetek meg, bezzeg mindenkinek szétküldözgeti, de nem akar sikerülni neki, azt az egy könyvét is hogy elfeledték, még a barátai sem beszélnek róla. Szóval tudtam én, hogy nem lesz jó vége ennek, ennek a nagy tespedésnek itthon, hogy soha semmi testmozgás, csak az üldögélés. Persze más lenne, ha a bálázóban dolgozna, vagy valami építkezésen kőművesként, ahol minden mozdulat egy-egy kis izommozgatás, egy-egy kis sport, de nem, ő csak ül egész nap, a hivatalban és itthon egyaránt, az ágyban is nyikorog már, kenetlenek az ízületei. Akkor győződtem meg végképp arról, hogy már megint igazam van, amikor azon az éjjelen felkelt, és nyüszített, káromkodott meg kiabált, sárga volt az arca és az egész teste, bevallom, megijedtem én is, de azért átfutott a fejemen, hogy úgy kell neked, drágám, édes kincsem, hiszen mondtam én ezerszer, csinálj valamit, ne csak üljél mindig, mégis nyomban szaladtam a tálért, azért a műanyag tálért, nehogy a szőnyegre hányjon nekem, szerencsére kibírta, amíg visszaérkeztem, a tálba hányt a drága, rossz volt nézni, ahogy öklendezett, még a könnye is folyt, a tálba csepegett, de mikor kiborította, jött, hogy a fejét beleverjem, nem tudtuk még, mi a baja, én persze sejtettem, hogy a sok üldögélés lesz az oka, igazat is adott nekem Kerestély doktor, ez a gyönyörű férfi, akire valahányszor ránézek, elgyöngül a lábam. Egyszer szeretnék táncolni vele, forogni körbe, miközben az én drágám vodkát nyakal kínjában a sarokban, vagy sört iszik, sorban hörpinti ki a poharakat, hogy el tudja viselni, amint mi csak forgunk, és minden forog körülöttünk, a bálterem, az emberek és a kályha, látnám, ahogy mindenki megrökönyödve áll a parketta szélén, és el sem tudják képzelni, mitől lettem ilyen szép egyszerre, miért adok megint magamra, és tudom, hogy az én kincsem nem merne szólni, mert Kerestély doktor kezében van a szerszám, amivel szörnyű fájdalmakat okozhat neki, és a másik kezében ott a fájdalomcsillapító, amivel viszont segíteni tud rajta, mint egy görög isten, olyan volna Kerestély doktor, olyan szép, igen, ahogy ott forognánk, a fényes parkettán, az én drága kincsem meg, mikor jól berúgna, papírt kérne bömbölve, de persze csak a pincéreknek bömbölne, nekem nem, még kevésbé Kerestély doktornak, velünk csak halkan és lehajtott fővel beszélne, és ott, a vodkával, sörrel öntözött asztalon írni kezdene, de látnám, hogy nem megy neki, hogy vérben forog a szeme, már ő sem tudja, mitől, a féltékenységtől-e vagy az italtól, esetleg attól, hogy dagadnak az izmok a doktoron, hiába, ő egy igazi sportember, mondtam is a drágámnak, vegyen példát róla, de ő csak ordibált, hogy ő így jól van, így szép, fontosabb dolgok is vannak az életben, mint az izmos test, ott van például mindjárt a regényírás, vagy a vesekő, amitől annyira megijedtünk mindketten. De én hamar kihevertem az ijedelmet, jókedvű lettem ismét, más volt nélküle itthon, vittem neki kompótot mindennap, és vidáman ráztam a szőnyeget, teljes erőmből, utána meg felsúroltam az egész lépcsőházat, Szabóné is átjött, amikor csak tudott, jókat beszélgettünk, a drágám meg csak ült a kórházban, megszeppenve, mint egy kis cica, igen, amíg odavolt, szereztem egy kiscicát…«
Itt azonban hirtelen elmúlik a bizsergés a gerinc tájékáról, és Jozefát úr szomorúan leereszti a tollat.
»Hiszen ez plagizálás«, gondolja, s szeretné Ötlet úr nyakát elkapni és akkorát tekerni rajta, hogy több hang ki se jöhessen a torkán; »amit csinálok, az gyenge, másodrangú, hitvány plagizálás, vagy, ahogy Tatár Illés mondta volna: koppintás.«
És hát, engedelmükkel, valóban: pontosan a Hrabal úr modorában íródott a fenti szöveg, persze kicsit ziláltabb, kicsit keresettebb, de azért egyértelmű, ki a módszer kitalálója és egyedüli hiteles művelője, úgyhogy, bár szeretnénk megvédeni Jozefát urat az önmarcangolás szörnyű kínjától, meggyőződéses irodalomrajongók lévén nem tehetjük. (Talán ha odaírná a szöveg elé, hogy ezt „Hrabal úr modorában írom”, kivédhetné a plagizálás vádját. De ilyesmi nem jut eszébe, ahhoz még nem elég tapasztalt író szegény. Így tehát tovább sopánkodik:)
»Jaj, jaj, jaj… Nagyon könnyű… nagyon könnyű így írni, szemérmetlenül könnyű, kacéran és visszataszítóan könnyű, napokig lehetne művelni, megállás nélkül, előre-, hátrautalgatva, csak hát ez védjegy, így csak Hrabal úr írhat, ő találta ki, az övé, örülhet, hogy kitalálta egyszer, az egész életművét megírhatta így, mert mindenki csak ámult, hogy milyen ügyes, de éppen ezért, mert ennyire könnyű, ennyire felismerhető, ezért nem írhatok így én is, ezért plagizálás… tintapazarlás, ahogy Emma asszony mondaná, az.«
És Jozefát úr lassan, kimért mozdulatokkal, Emma asszony kézjárását utánozva darabokra tépi a majd egy oldalas monológot, az ablakhoz lép, és forró homlokát a jéghideg üveghez nyomja.
Még a szemét is behunyja.”
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. február 2-i számában)
