

Lakatos Palit egész Nemeszsákvég ismerte. Kiváló mesterember hírében állt, ő készítette a legpontosabb, legmívesebb lakatokat.
– Egyszer még a királyi kincstárhoz is elhívták! – dicsekedett Rozi néni a sarokban álló kerek asztalka mellől a kis boltban várakozó vendégnek, mintha bizony az egész falu dicsősége lenne.
– Valóban? Meséljék el – kérte a vászoninges inaslegény.
– Mesélje el, Pali – unszolta a néni a mestert. A lakatos felnézett a szögre akasztott furcsán gabalyodó fémszálakra, majd legyintett.
– Úgy bizony – biccentett az ősz hajú néni jelentőségteljesen. Lesimította rakott szoknyáját, helyreigazította babos kendőjét, majd belekezdett a történetbe. – A hírek szerint a kincstárnok be akart menni a kincstárba megcsodálni a gyűjteményt, ám mielőtt kinyitotta volna az ajtót, őrök jöttek, mire ő úgy becsapta, hogy beletört a kulcs. A palotában senki emberfia nem tudta kinyitni a zárat. Csakhogy másnapra elő kellett készítenie a koronázási ékszereket. Ijedtében végül a komornyiktól kért segítséget, aki innen származott a palotába, így került a mi Palink is oda. Játszi könnyedséggel kinyitotta a zárat. Állítólag a kincstárnok a csillagokat is leígérte, igaz-e?
Pali megszemlélte legújabb munkáját: ezüst sárkánymintás lakatot, a kulcs a kitátott szájába illett. Lefújt művéről egy fémforgácsot, csak utána felelt:
– Mégsem teljesítette a kívánságom, csak egy zsák pénzt adott.
– Abból készült az új templom – dicsekedett Rozi néni.
Pali kipróbálta frissen elkészült művét, majd átadta a vevőnek. Távozása után ismét a falra akasztott trükkösen hajlított szerkezetre nézett. Felsóhajtott.
Új vevő érkezéséről csilingelt az ajtócsengő. Fehér sujtású zöld bársonykabátos uraság lépett az apró helyiségbe, udvariasan kerülgette a fémforgácskupacokat, majd megállt a pult előtt.
– Miben segíthetek? – kérdezte Pali. Az úr inasáért intett, mire az egy nehéz utazóládát hozott és nagy puffanással letette a fa pultra.
– Elvesztettem a kulcsát, ki tudja nyitni? – kérdezte a kuncsaft. Pali avatott szemmel megvizsgálta a zárat, beledugott egy vékony drótot, megforgatta, majd bólintott. – Kulcsot is tud bele készíteni?
– Igen, tíz perc az egész.
– Olyan hamar? Megvárom.
Az inas finom fehér kendővel leporolt egy háromlábú széket Rozi néni mellett, az uraság pedig leült. Időtöltésképp a berendezést mustrálta, mígnem tekintete megakadt a szögre akasztott összegabalyodott fémszálon.
– Mi az ott a falon? – érdeklődött udvarias hangon.
– Az első mestermunkám – felelt Pali.
– Sosem láttam ilyet. Miféle mestermunka ez?
Pali ujjai maguktól oldották meg a zárat, a lakatos figyelme nagy részét az úrnak szentelte.
– Volt egy remek mesterem, folyton arra biztatott minket, találjunk ki új dolgokat. Érezzük meg a fém lelkét és hozzuk ki belőle a legtöbbet, így halad előre a szakma, és általa a világ is.
Pali súlyos sóhajt eresztett meg. Válogatott a kulcsnak való fémek között, s amikor megtalálta a megfelelő összetételű ötvözetet, nekiállt a csiszolásának.
– Öt év után eljött a mestervizsgánk. Mindenki díszesebbnél díszesebb, de szerkezetében ugyanolyan zárat készített. Én azt hoztam.
Leemelte az összekapcsolódó fémet a falról, és megforgatta a kezében.
– Nem kell hozzá se kulcs, se széfkód, csupán a csínját kell ismerni. Aki azt nem tudja, a végtelenségig is bíbelődhet vele.
Amíg elmondta, a két fémdarab szétvált a kezében, mintha ez volna a világ legegyszerűbb dolga.
– Érdekes újdonságnak tűnik – ismerte el az uraság.
Pali felhorkantott és visszaakasztotta művét a falra. Köszörűjével finomra csiszolta a sablonra készült új kulcsot, majd átnyújtotta a kuncsaftnak. Ő felkelt a székéről és átvette a darabot.
– A mestere hogyan fogadta a munkáját? – érdeklődött az uraság.
– Ülj le, megbuktál – idézte Pali csalódottan. – Nem kellett az ördöglakat a kutyának se.
Az uraság megszemlélte a sértetlen zárat, a tökéletesen beleillő kulcsot, majd a fizetséget leszámolta a pultra.
– Szép munkát végzett. Látja, a mestere az életre nevelte.
Egyetlen mozdulatsorral lökte be lábával az ajtót, dobta földre hátizsákját és támasztotta hátát a falhoz. Nagyot fújt a frufruja alá. Hajszálai néhány másodpercre a levegőbe emelkedtek, felvillantva a homlokán csillogó verejtékcseppek láthatatlan szálra fűzött apró gyöngyszemeit. A lépcsőzéstől még mindig zihálva lélegzett. Mindegy, kit érdekel ez most, amikor végre itt van a hétvége.
Friss tavaszi reggel volt, amikor Titánka belenézett a tükörbe, és azt mondta: eljött az idő a világmegváltásra, a dolgok nem mehetnek így tovább! Most mi jövünk, a jövő bajnokai! Az előttünk járók hibát hibára halmoztak, de most majd minden megváltozik! Új világ jön, meglássátok!
Initium finis. Vagyis tegnap történt, hogy az érintőkről kérdezte. Habár ő maga tangenseknek nevezte őket – lévén hogy mégis bennük van a „gens” szelleme, minden nemzetség összes vérvonala –, végül maradtak az érintőknél. A Szenior igazi úr volt, készségesen válaszolt: a kör számtalan pontját, elméletben, számtalan egyenes érintheti, kialakítva ezzel egy olyan szabályos területet, amely úgy világlik ki környezetéből, mint világítótorony az éjszakából.
Ebben az akciófilmben a főhős megmenti a világot egy olyan katasztrófától, ami normális körülmények között nem jöhetne létre, de mindig vannak olyan rossz emberek, akik a mások szenvedését saját javukra és gazdagságuk növelésére akarják kihasználni. A végén pedig elautózik a naplementébe egy rettentő giccses rockballada hangjaira a rejtélyes, ám rettentő szexis nővel.
Barnach néni két hete mondta, hogy a férjemmel nevet is cserélhetnénk. Nem hiszem, hogy komolyan gondolta, a névváltás nem olyan egyszerű manapság, mint egy autó- vagy egy szívcsere. Amikor Gáborral befeküdtünk a klinikára, Dr. Forinum is mondta: a név az egyetlen állandó dolog az emberen.
A lakóházban gyakran mondogatták, hogy Sándor igazán megtisztelve érezhette magát, mivel Karola kevés ember kedvéért volt hajlandó viselni a fogait, és még kevesebbre mosolygott rá. Olyan pedig, akihez akadt némi kedves szava csupán egy volt, a fia, ám ő ritkán, olyan essünk túl rajta módon látogatta.
Oszt mikor gyünnek azok a tévések? – kérdezi Orsi néni izgatottan a férjétől. Guszti bácsi ugyanis reggel egy hatalmas pontyot fogott ki a vízből, ami rendkívüli dolognak számít. Harcsát már jóval nagyobbat is akasztott, de a csaknem harminckilós ponty kivételes fogásnak számít. Barátja – miután lefényképezte és videózta őt a zsákmánnyal – azonnal felhívta a híradót, azok meg rögtön ráharaptak, ahogy a szerencsétlen ponty is a horogra.
– Anya, kopogtak! – figyelmeztet kamaszodó fiam.
– Ma már a harmadik vendég, kár volt azt a firkászt beengedni – sóhajtok. Kötényembe törlöm a kezem, és ajtót nyitok. Egy negyven év körüli nő topog az ajtóban, Armani kabát, Gucci ridikül, nehéz édeskés illat lengi körül, kezében doboz.