Mednyánszky László: Téli erdő patakkal (72×100 cm, olaj, vászon, magángyűjtemény)/Forrás: Wikimedia Commons
A világ olyan, amilyen, soha nem volt tökéletes (…).
De hogy részt veszünk-e a létrontásban vagy nem, az már teljesen tőlünk függ.
(Hamvas Béla)
A Csomád lábánál elnyúló végtelen fenyvesek között élt Kamilla. Régi faháza körül hatalmas fák ágaskodtak az ég felé, otthont adva az erdei állatoknak. Ha jött egy nagyobb fuvallat, érezni lehetett a levegőben terjengő kénes szagot, amelyet a Büdös-barlang árasztott magából. A tisztást, ahol a ház állott, csipkebokrok szegélyezték, de aki alaposabban is körültekintett, láthatott áfonyát, szedret, berkenyét is, az avarból huncut mosollyal kikandikált néhány pirosló erdei szamóca; nagyobb esőzések után gombák egész serege vert tanyát. A közelben friss borvízforrás tört fel a föld mélyéről, lomhán csordogált medrében, mintha nehezére esne utat törni a völgy felé.
Amikor a nap első sugarai áthatoltak a fák ágai között, Kamilla megitta csalánból főzött keserű teáját, majd egy szelet kukoricakenyérrel elindult az erdő rengetegébe. Kitűnően ismerte a környéket, tudta, hol nő fekete nadálytő, zsálya, cickafark, s tudta, mi mire jó. A füveket gondosan megszárította, majd mozsárban apró darabokra törte, ezt adta orvosságként látogatóinak, akik hozzá fordultak segítségért. Palástfű vagy pásztortáska teáját ajánlotta alhasi megbetegedéseik ellen, lándzsás útifűvel tudott szolgálni szamárköhögésre, de gyógyított már tífuszt is mezei kakukkfűvel és körömvirággal, sőt még egy vénleányt is kikúrált orbáncfű ülőfürdővel kóros hisztériájából.
A jósláshoz is értett. Fiatal lányok csapatosan jártak hozzá, hogy jövendőbelijük nevét megtudják. Általában két lovat fogtak az ócska szekér elé, majd több órán át zötyögtek a kivert földúton, hogy némi sajt és tojás fejében Kamilla elmondja, mely férfiúktól kaphatnak hamarosan csalfa szerelmet. Megesett egyszer, hogy a javasasszony nem jó nevet talált mondani, rá három napra temetést kongatott a falusi rézharang.
***
Tizenkilenc év körüli lány ácsorgott Kamilla kunyhója előtt, miközben türelmetlenül egyik lábáról a másikra állt. Kényszeres mozdulattal igazgatta magán a hímzett ingjét. Jómódú, keresztény családból származott, fekete haja lágyan omlott vállára, ragyogó szemével hol a távolabb legelő lovát figyelte, hol az erdő sűrűjét fürkészte. Dél óta várakozott kitartóan, de az asszony ma a szokásosnál is később tért vissza a begyűjtésről. Már késő délutánra járt az idő, amikor a lány megpillantotta Kamillát közeledni, akinek sötét haja csapzottan szemébe lógott, karján piros karcolásnyomok húzódtak, vászonból készült kopott rokolyája földig ért. Kezében régi csihányzsákot cipelt, tele gyógynövényekkel. Amikor közelebb ért, meglepetten megállt és ledobta csomagját, karjával megtörölte verejtékező homlokát. Kurta biccentéssel üdvözölte a jövevényt, majd vizet forralt, hogy vendégét teával kínálja. Leheveredtek a földre, sokáig hallgattak, csak az éjszaka hidege elől kasukba menekülő méhek dongását lehetett hallani.
– Kamilla néni – suttogta a lány –, terhet hordozok.
Az asszony sötéten izzó szemét a leányanyára emelte, és mélyen elgondolkodva beleivott teájába.
– Segít? – kérlelte a lány.
Kamilla percekig nézett maga elé azon töprengve, mit is feleljen.
– Tíz évre rá, hogy nővé lettem, kitört a háború – mesélte az asszony. – Engem, mint fiatal ápolót azonnal a frontra vittek, hogy a sebesült katonákat ellássam. Tucatszámra szállították nap mint nap a haldoklókat, kétségbeesett jajgatásuk máig fülemben cseng. Legtöbbjük még az előtt meghalt, hogy a hadikórházba ért volna, némelyeknek én magam takartam le a szemét; ám azt a mai napig nem tudom megmondani, hogy a sok elrebegett ima, vagy a rengeteg gyógynövény mentette-e meg annak a bizonyos tisztnek az életét, akinek később magzatomat köszönhettem. Kilenc hónap múlva, amikor a románok megszállták a székely medencéket, az erdő szélén, egy régi, romos kunyhóban kerestem biztonságos menedéket, hogy a születendő gyermekemnek ne vérszagú siralomföldön kelljen napvilágot látnia. Itt is nagyon hamar rám találtak, s még hat hónapos kora előtt három küldönc is érkezett, kezében egy-egy behívólevéllel. Inkább hűség és becsület, mintsem a sürgöny késztetett arra, hogy kislányomat féléves korában a környékbeli református lelkésznek adjam, jómagam pedig visszatérjek a frontra. Olykor még most is eltöprengek azon, érdemes-e eldobni egy ártatlan életet többszáz másikért, amelynek többségét hant takarja, vagy megnyomorodva él egy rég volt háború nyomasztó terhe alatt. Évekkel később visszajöttem az erdei kunyhóba, amelynek területéért hatalmak estek egymásnak, de igazából soha nem volt senkié.
Kamilla megitta utolsó csepp teáját is, majd – kezében az üres bögrével – ismét mély hallgatásba burkolózott. A pattogó tűz lángjai játékos kacérsággal csaptak fel az ég felé, vöröslő fényében a lány látta, miként ül ki a javasasszony arcára a keserű szomorúság. Sokáig ültek szótlanul, mindketten a maguk gondolataikba temetkezve.
Egyszer csak Kamilla felállt, felizzította a parazsat, amikor az is belemerült a léha szunnyadásba. Csupán a tűz újult erővel felhangzó ropogását és a környékbeli tücskök virtuóz muzsikáját lehetett hallani.
– Miért nem ment a gyerek után? – kérdezte halkan a lány, hangja mélyről hatott, mintha elnyelte volna a közéjük telepedő nyomasztó csend.
Kamilla tekintetét ismét a fiatal lányra emelte, az est sötétjében csupán a körvonalat és ragyogó szemeit látta. Ő maga sem tudta, mit válaszoljon.
– A háború sok mindent elvett tőlem: szabadságot, fiatalságot, anyaságot – felelte Kamilla –, éppen ezért önkezemmel nem veszem el a lehetőségét, ha méltó anya nem is, de nagymama legalább lehessek.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. novemberi számában)
