Kiss Kázmér ott ült a kiadó várótermében, amely jobb híján – és tulajdonképpen hely híján – a folyosóra szorult. Már vagy tíz perce figyelte az előtte elterülő szőnyeget. A durva szövésű anyag, amely jobb napokat látott korában vajszínű alapon barna csigavonal-mintákkal tetszelgett a nyolcvanas éveknek, mára igencsak megkopott. A kiadó alkalmazottai az évek alatt már szinte anyagáig ivódott foltjai eltüntetésére nem pazarolták az egyre dráguló időt. A bejárati ajtó felőli szélét a sár, valamint egyéb időjárásból adódó foltok tarkították. A közepén egy hatalmas kiterjedésű, barnás szennyeződés éktelenkedett. Kázmér úgy képzelte, mintha egy óriás ezt a szőnyeget használta volna szalvétaként egy kiadós, zsíros ebéd után.
A titkárnő csilingelő hangja visszarántotta a valóságba, s kimért léptekkel elindult a kiadó igazgatójának ajtaja felé. Minden porcikáját elárasztotta a hideg, amikor a súlyos alumíniumkilincs megnyikordult a keze alatt.
A kiadó feje, Kondás Árpád épp elmerült az előtte tornyosuló papírkupac tanulmányozásában, csak a szeme sarkából nézett Kázmérra, s apró fejbiccentéssel jelezte, hogy foglaljon helyet.
– Mi járatban, kedves barátom? – próbálta megalapozni a beszélgetés fesztelenségét Kondás úr.
– Tisztelt Kondás úr, tudja, a kézirat ügyében zavarnám. Sajnos az eredeti a költözés során elkallódott, így szeretném az önöknek küldött példányt elkérni, ha lehetséges. – Szünetet tartott, aztán a biztonság kedvéért még hozzátette: – Mélységes tisztelettel.
– Nem tartunk meg kéziratokat – felelte kurta egykedvűséggel az Igazgató.
– Tudom én, persze, hogy tudom – próbálta menteni a menthetőt Kázmér –, csak hát ez egy vészhelyzet, ilyen esetekben eltekinthetnénk a szokásoktól…
– Sajnos én azon a kéziraton már átrágtam magam – merengett a távolba Kondás úr.
– Mármint úgy érti, hogy elolvasta? – tudakolózott Kázmér.
– Nem, nem, elfogyasztottam – nézett Kondás úr Kázmér szemébe.
– Megette? – kérdezte hirtelen Kázmér, de maga is meglepődött, hogy ekkora butaság miként is hagyhatta el a száját.
– Meg – válaszolta Kondás.
Kázmér megdöbbent. A légzése szaporább lett, a lábai elnehezültek, agya folyamatos hibaüzeneteket küldött a teste minden apró pórusába.
– Maga… megette a kéziratom? – motyogta Kázmér.
– Meg – felelte Kondás úr. – Két tojással, reszelt sajttal, finomliszttel, egy pici sóval, articsókaágyon kevés vajjal megpirítva, a végén bőségesen megszórva köménymaggal.
Kázmér éktelen haragra gerjedt, hogy ezt tették élete fő művével. Sőt ez több volt annál, harminchét évnyi frusztráció gyülemlett a torkában, és nem volt hajlandó visszavonulni.
– Hogy képzelte ezt – pattant fel a helyéről –, hogy lehet az én művemmel szemben ezt a szörnyű bűncselekményt elkövetni? Hát milyen ember maga? Most komolyan, az egész íráson végigfutó, leheletfinom allegóriát és nyelvi humort tönkretenni a köménymag mindent elsöprő, tolakodó ízével? Hát ember az ilyen? Gasztrobarbár! Még ha csak az lenne, de irodalmi is.
Kázmér dühödt kirohanása után visszaroskadt a székbe, és némán ültek egy ideig. Kondás úr láthatóan elszégyellte magát.
– Én Shakespeare-t szoktam enni apróra vágott szalonnával – vallotta be feszélyezett békülékenységgel Kázmér.
– Nem mondja – lelkesedett Kondás úr –, én az 1996-os filmadaptáció óta ha meglátom a Rómeó és Júliát, rögtön a popcorn ízét érzem a számban.
Ezen jót mosolyogtak. Aztán újra a csend szőtte tovább önmagát.
– Legalább ízlett? – kérdezte Kázmér éppen csak felemelve tekintetét a kopottas parkettáról.
– Összességében nem volt rossz. Kicsit zsíros volt a bevezetés, valamint a fűszer nem minden esetben harmonizált a cselekmény textúrájával, de ezt a hibát a legtöbb kezdő szaká… akarom mondani szerző gyakran elköveti. A pár falatnyi utolsó fejezetet pedig nagyon elsiette. Bátrabb ízeket vártam.
– Értem – értékelte egykedvűen a hallottakat Kázmér. – És a tápcsatorna kezdő és végpontja közt hol helyezkedik el?
– Mindenképpen túl a nyelőcsövön – konstatálta Kondás úr, hogy értik egymást –, talán a gyomor egy nyugodtabb csücskében.
Mind a ketten úgy érezték, hogy jóllaktak. Nem volt értelme tovább sütögetni a saját pecsenyéjüket, ez a közös étkezés eltelítette őket. A hallgatás már kínos volt. Tisztán hallották a légkondicionáló monoton búgását, Kázmér nem tudta eldönteni, hogy az elmúlt percek, vagy a hátának csapódó hideg fuvallattól borzong egész testében.
Indulnia kellett. Illett volna valami okosat mondania még, valami frappánssal lezárni ezt a beszélgetést. A végső mondat szinte akaratlanul esett ki a száján.
– További jó étvágyat, Kondás úr.
Kondás Árpád lassan felemelkedett, és egy főszakács méltóságával kezet nyújtott Kázmérnak. A kiadó igazgatója is kereste gondolataiban a megfelelő lezárást, végül a kézszorításba a következő kérdést ágyazta:
– Nem érdekli a gasztrorovat?
