A császárné, Mária Trézsi jószívű asszony volt: amikor megtudta a teljes madéfalvi igazságot, megenyhült a székelyek iránt. Hogy miért kellett neki oly szigorúnak lenni? A bécsi udvar is nagy végre beismerte, hogy bolondot csinált magából, amikor a csíki székelyekkel oly rútul elbánt. A leváltott Buccow generális épphogy kitörte a nyakát, s eltemették. Siskovitzot pedig a császárné amúgy is utálta, mert túlbuzgó volt, rút szokásai voltak, s amúgy is nyers és csúf kinézetű ember volt. A királyné nemhogy előléptette volna őt, inkább elfeledtetni akarta. Ezért hamar-gyorsan nyugdíjazták, s eldugták a birodalom valamelyik rejtett zugába, hogy hát na, ne legyen útban.
A bécsi udvar a siculicidiumot feledtetni akarta volna, csakhogy nem ment az olyan könnyen. De volt erre is megoldás. A császárnőnek egy délceg és vakmerő magyar katonája volt gróf Hadik András. Kész tábornagynak született, akkora vitézt a világ már rég nem látott. Az ugyanis minden ellenségét megfutamította: a katonái úgy szerették, hogy tűzbe mentek érte, s a leányok is bolondultak utána… Nem csoda, hogy a császárnő hamarosan erdélyi gubernátort csinált belőle. Leányka kora óta ismerte, azt mondják, titokban még tán szerelmes is volt belé. Hadik András, amikor felkenték Erdély gubernátorának, már tudott a madéfalvi viselt dolgokról.
Merkelt (haragudott) is nagyon a Kálnoky-huszárokra, akiket rá lehetett venni egy védtelen kis falu lerohanására. Erőst-erőst csóválta a fejét: hogyan tehetné jóvá a nagy tragédiát? Na, aszongya, hát meg kell valahogy oldani ezt az ügyet, mert! Ahogy felvarrták a vállára az új aranypaszományt, az első dolga volt, hogy felügetett a bécsi udvarra, s a kihallgatását kérte. Szóvá tette az ügyet a királynénál, aki éppen rosszkedvében volt, mert más dologgal is foglalkozott: a csipkés kesztyűjével vacakolt épp. Azon bosszankodott, hogy kiszakadt az utolsó pár drága velenceije, s az udvarhölgyei csak pipizmáltak, pepecseltek rajta, de nem tudták megvarrni, csak még jobban elrontották. Az udvaroncai viszont nem tudtak beszerezni újakat, mivel a velencei kalmárnak is nyoma veszett…
– Na, Andris, hát mit tehetek én teérted?
Nagyon kedvelte, ezért tegeződött az új generálisával. Előadta Hadik András a kérelmét, hogy rendbe szeretné hozni azt, ami eltörött.
– Nem bánom – aszongya –, de csak akkor, ha hozol nekem néhány pár új kesztyűt. Velencéből.
– Há, hozni éppen hozhatok, akár háromszázat is, de hogy hozzak én kendnek, ha a birodalmat kockáztatom? – aszongya Hadik. Mert kemény, igen megfontolt ember, jó stratéga volt. – Délre mostanság nem mehetek: hamarosan itt a tél a nyakunkon, a huszárjaim java mind lenn van, épp tüzelőfát vág Boszniában. A maradék itt fenn van, de ha most lemegyünk, észak felé a birodalom teljesen védtelen marad. És ráadásul Velencébe’ valami áradások vannak. Sokat kellene úszkálni, s a lovaink nem igazán szeretik a sós vizet! Találjon ki kegyed valami mást.
– Nem bánom, akkor hozzál nekem északról. Mondjuk Berlinből? A poroszok egy ideje azzal dicsekednek, hogy a takácsaik ügyesebbek, s még kesztyűhorgolásban is lepipálják a velenceieket. Hozzál nekem azokból. Kapsz rá három hetet.
A generális erre úgy összecsapta a bokáját, csak úgy zengett belé az udvar:
– Parancs! Alászolgálja! Ha csak ennyi kell, meglesz!
Sarkon fordult, s már ott se volt. Még az éjjel összerendezett egy alakulatot a válogatott magyar dolmányosaiból.
Már a lova is tudta, hogy északnak menni kell. Azt mondják, olyan okos jószág volt, hogy a térképet is olvasta, a kantárszárat a fogai közt tartotta, s ő magát irányította. Épphogy csak beszélni nem tudott… Na, ez biztosan túlzás, de hogy félszóból is értett, mint valami vén baka, az bizonyos. Vitte a csapatot, úgy ment neki Berlinnek, hogy a legrövidebb utat választotta. A kertek alatt hamar odaértek, s jól megfingatták az ottani polgárokat. A hadisarcot alig három nap alatt bevasalták, s amíg várakoztak, hamarjában kifosztották azt a híres berlini kesztyűgyárat is. Vagy háromszáz pár kesztyűt köttettek, két napig kötöttek, a harmadik nap már mindre csak rá kellett hímezniük Mária Terézia monogramját.
Aztán haza! Ekkor született a mondás:
Berlin felett Hadik lovának tökei harangoznak!
Otthon hamar kiderült, hogy a kesztyűk mind balkezesek, de a császárnő nem is tudott haragudni ezért a kicsinységért. A szemfüles magyarok ugyanis vigasztalásul küldtek neki néhány pár igen finoman horgolt halasi csipkekesztyűt. A generálisa nyakába borult, s örömében úgy összevissza csókolgatta, hogy abba még Hadik lova is belenyerített.
– Na, Andris – aszongya a császárné –, hát nagyon megörvendeztettél. Én közben itthon már kigondoltam. Viheted őket, letelepítheted a Moldvába elcsángált székelyeidet a megüresedett Bukovinában, mert ódzkodnak visszamenni a régi hazájukba. Keresd meg a venyigés papot, Mártonffy Mórt, tudod, aki folyton borban utazik, s csináljatok hírverést, hogy kapnak földet, kocsit, lovat s mindeneket, csak építsenek falvakat a Szucsáva partjára! Kerül, amibe kerül, a pénz nem probléma! Hiszen hoztál Berlinből eleget.
A Jóisten akarata volt, hogy végre igazságra leltek, s boldogultak. Hadik Andrást is megáldotta, hiszen ő engedte be őket a boldogulásba, Bukovinába! 1776-ban és ’77-ben létrehozták Istensegítset és Fogadjistent. Tavasztól karácsonyig felépítették a két falut, templomostul. 1783-ban II. József, a kalapos király lett a császár. 1786-ban Hadik András ültetett arra a szép környékre még három falut, az egyiket az új császár nevére Józseffalvának keresztelték. S akkor a székelyek, a gubernátor iránti tiszteletből s hálából, a neve után megépítették még Hadikfalvát s Andrásfalvát is.
Így végződött a madéfalvi székelyek kálváriája. Mások szerint: így kezdődött el az igazi történetük. Mert a felföldi Szucsáva mentén aztán tovább dicsőíthették az Urat. Még ma is mondják: annyira szerettek ott lakni, hogy amikor betelepítették őket, még csak 2687-en voltak! De aztán rájuk szakadt a körülbelüli jólét, száz év alatt a lélekszámuk megháromszorozódott. Bukovinában találták ki a szaporaságot. Az bizony nagy áldás volt.
Istennek hála! S Hadik Andrásnak!
*
Ez a történet természetesen csak egy történelmi tényeken alapuló adomaszerű kalandos kitaláció. Ugyanis Hadik berlini portyája még 1757-ben történt, míg a madéfalvi siculicidium majd hét évre rá, 1764-ben, vízkereszt napján. A két történet összemosása tehát szándékos. Azonban minden mindennel összefügg. Gróf Hadik András nemcsak a legvitézebb huszár, de a bukovinai székelység „méltóságos atyja”, megmentője. Személye köreinkben a mai napig a legmélyebb tiszteletnek örvend.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. májusi számában)
