Balla Ákos Zwara: Árnyak I.
Először akkor tűnt fel, amikor még semmi baj nem volt. Amikor még abban a hiszemben élt, tudattalanul, hogy őt semmi rossz nem érheti. Amikor a gondok-bajok elkerülték. Amikor kicsattanó erőnek örvendett. Amikor minden, amihez hozzányúlt, sikerré és pénzzé vált. Az aznapi bevételt számolta éppen. Fent, baloldalt jelent meg. A szeme sarkából látta. Fekete átlátszó homály, amely őt figyelte. Megállt a keze. Nem nézett oda, nem mert odanézni. Elfelejtette, mennyit számolt össze. Újrakezdte. A homályt még mindig érzékelte, de lassan felszívódott. A kellemetlen érzést elhessegette magától, az összeszámolt összeg elégedettséggel töltötte el. Nem nézett a sarokba.
A gyűrött, izzadt párnákon pihentek. Az előző percek múló élvezetét egy cigarettával próbálta tetézni, megtartani. Vagy inkább meghosszabbítani. A mérhetetlen üresség azonban nem csitult – leszámítva a pénzszámlálás önfeledt perceit. Vágyott valamire, ami újratölti. Évek óta (vagy inkább mindig is) arra vágyott, hogy valami enyhítse. Mindhiába. A beszívott füst egy pillanatra megtöltötte a másfajta élvezettel. Akkor jelent meg ismét: a bal felső sarokban. A tüdejéből kiengedett füst feloszlott, a fekete homály azonban nem. Sűrűbb volt, mint az előző alkalommal. S mintha nagyobb is lett volna. Ezúttal oda kellett néznie, de gyorsan elkapta a tekintetét. Szívét egy pillanatra megmarkolta a félelem. Oldalra nyúlt, a másik testéhez, hogy újra átadja magát a gyönyörnek. Ez tűnt az egyetlen menekülési útvonalnak.
Minden, amihez nyúlt, arannyá vált. A szerencsét és a sikert nem bírta magáról lerázni. Kapcsolatai kiterjedtek, a pénz, bármilyen iramban szórta, egyre csak gyűlt. Tízezret kiadott, húszezer jött vissza. Egymillió elveszett, kétmilliót nyert. Pénzben mért mindent. Luxusjáratok, luxushotelek, luxusutazások – néha luxusnők. Luxustárgyakkal vette magát körül. Mindenből a legdrágábbat. De minél többje lett, annál jobban mardosta az üresség… Épp a bank alagsorában lévő széfbe rakta újonnan vásárolt értékpapírjait, amikor a bal felső sarokban megjelent. Nem tudott nem odanézni. A sűrű fekete homály mintha hideg fuvallatot is hozott volna magával. Baljóslatúan gomolygott. Hideg félelem járta át, s most már nem tudta elhessegetni a gondolatot, hogy valami rossz van készülőben.
Külföldi utazást szervezett. A legszebb hely és a legdrágább hotel után kutatott, amikor a bal felső sarokban ismét megjelent. Szinte odarántotta a tekintetét az a tömény feketeség, fenyegető vibrálás, jéghideg érzés, és nem engedte el. Az ijedtségtől elájult. A kórházi ágyon tért magához. Az orvos gondterhelten nézett rá. Vizsgálatok sora következett. Legjobb kórházak, legjobb orvosok – a legrosszabb diagnózis. Nem akart tudomást venni róla. Gyógyító helyek, rendhagyó drága kúrák következtek. Hamar visszaállt a régi kerékvágás: millió ment, kétmillió jött. A munka teljesen lekötötte, az árnyék egy ideig nem jelentkezett.
És most itt fekszik az ágyon, az árny pedig egy pillanatra sem hagyja magára. A bal felső sarokból kúszik elő. Egyre nagyobb, egyre sűrűbb, egyre hidegebb. Közeleg, lehűti, elárasztja a betegszobát. Hiába jönnek, hiába ülnek mellette és fogják a kezét. Hiába a mosoly, a biztatás, a könny, a kétségbeesés, a marasztalás, a simogatás, az ölelés, a szeretet… Az árny egyre betölti a szobát. Már egészen közel van. Rátelepszik a testére, elszívja az erejét, elveszi az utolsó lélegzetét is. Egész élete lepörög előtte, és pontosan tudja, hol követte el a hibát. Hol volt az a pont, amikor az élete félresiklott, üressé vált, hiába próbálta bármivel is megtölteni. Nem kellett volna más, csak őszinteség és bátorság: akkor és ott megtenni azt az egyetlenegy lépést.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. júniusi számában)
