

Nézem, ahogy beszél. Elkalandozom. Néha nem is tudom, mit mond, csak a száját nézem, időnként a szemébe pillantok. Mélykék. Mi az, hogy mélykék? Hogy mélyen belé látok? Hogy elveszek benne? Hogy ott a mélységben összekapcsolódunk? Vajon ő tudja ezt? Vagy a személyiségrétegei most, ebben az életünkben elrejtik még a tudást önmaga elől?
Azon gondolkodom, milyen jó lett volna, ha később születek, vagy ő előbb… Most pont egymáshoz illenénk. Volt már ilyen. És olyan is, amikor ő született később, és én előbb. Minden egyes történetben ugyanígy néztem a szemébe, és ugyanezt a mélykéket láttam. Minden egyes esetben én emlékeztem, ő elfelejtett.
Mindent úgy gondolok, ahogy ő, és ugyanazok a dolgok érdekelnek. Nem véletlen: ezer meg ezer éve ismerem. Mielőtt kimondja a szavakat, a fejemben már megszólalnak azok. Figyelem, bólogatok. Közben arra gondolok, hogy jó lenne szerelmesnek lenni újra. Hogy megint belé tudnék szeretni. Hogy jó lenne nekünk. Igazán jó lenne. Megváltanánk a világot!
Beszél, de most már nem jutnak el hozzám a szavai. Egyre távolodom. Feltárul előttem egy kép: egy aranyszínű rét, melyet két nap ragyog be. Középen egy hatalmas jegenyefa. Oda kell mennem, vagy inkább lebegnem, hogy megnézzem, mert valami furcsát látok rajta, ami erősen vonz. Ahogy közeledem, a fa elkezdi változtatni a színét. Egy hatalmas kígyó kúszik fel rajta. Ez ugyanaz a kígyó, amelyik mindig megjelenik a visszatérő álmomban. Nem értem, miért van itt ismét…
A jegenye és a kígyó elválaszthatatlanok a képzeletemben, a benső világomban. Mi lehet az oka? Erőlködve gondolkodom. Két dimenziót érzékelek egyszerre: az egyikben ő beszél hozzám, hangja mintha szomorú lenne, talán arról mesél, ami bántja. A másik dimenzióban itt a jegenye a rajta kúszó kígyóval. Villámként hasít belém: semmi sem nyilvánvalóbb! A jegenye fallikus szimbólum, az erő jelképe. A földből előbújó kígyó a föld szellemeinek üzenetét hozza, ám a megújulás, gyógyulás szimbóluma is.
Elmosolyodom. Mostanra végre megtanultam szimbólumokban gondolkodni! Itt van előttem, erős és egészséges, és arról beszél, hogy szerelmes egy lányba. Hosszú hónapok óta gyötrődik. Eddig mindenkit könnyen meghódított, akit csak akart. De ez a lány teljesen más, és most ettől szenved. Úgy érzi, olyan kihívás, amely meghaladja a képességeit. Ésszel tudja, mi lenne a helyes, de a szíve odahúzza abba a kezelhetetlen örvénybe, amely sok embert emelt már a mennyekbe, vagy épp fordítva: teljesen romba döntötte az életét. Nem kéri a segítséget, elég, hogy kimondhatja a szavakat, megkönnyebbül. Nem tudok, nem is segíthetek neki, ezt a feladatot ő vállalta magára, neki kell megbirkóznia vele. Beszél, egyre csak mondja. Már nem hallom, csak látom. Végül a szavak apró szilánkokká törnek, a jegenyére kúszó kígyó képe pedig teljesen betölti az előttem lévő láthatárt.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. júliusi számában)
Egyetlen mozdulatsorral lökte be lábával az ajtót, dobta földre hátizsákját és támasztotta hátát a falhoz. Nagyot fújt a frufruja alá. Hajszálai néhány másodpercre a levegőbe emelkedtek, felvillantva a homlokán csillogó verejtékcseppek láthatatlan szálra fűzött apró gyöngyszemeit. A lépcsőzéstől még mindig zihálva lélegzett. Mindegy, kit érdekel ez most, amikor végre itt van a hétvége.
Friss tavaszi reggel volt, amikor Titánka belenézett a tükörbe, és azt mondta: eljött az idő a világmegváltásra, a dolgok nem mehetnek így tovább! Most mi jövünk, a jövő bajnokai! Az előttünk járók hibát hibára halmoztak, de most majd minden megváltozik! Új világ jön, meglássátok!
Initium finis. Vagyis tegnap történt, hogy az érintőkről kérdezte. Habár ő maga tangenseknek nevezte őket – lévén hogy mégis bennük van a „gens” szelleme, minden nemzetség összes vérvonala –, végül maradtak az érintőknél. A Szenior igazi úr volt, készségesen válaszolt: a kör számtalan pontját, elméletben, számtalan egyenes érintheti, kialakítva ezzel egy olyan szabályos területet, amely úgy világlik ki környezetéből, mint világítótorony az éjszakából.
Ebben az akciófilmben a főhős megmenti a világot egy olyan katasztrófától, ami normális körülmények között nem jöhetne létre, de mindig vannak olyan rossz emberek, akik a mások szenvedését saját javukra és gazdagságuk növelésére akarják kihasználni. A végén pedig elautózik a naplementébe egy rettentő giccses rockballada hangjaira a rejtélyes, ám rettentő szexis nővel.
Barnach néni két hete mondta, hogy a férjemmel nevet is cserélhetnénk. Nem hiszem, hogy komolyan gondolta, a névváltás nem olyan egyszerű manapság, mint egy autó- vagy egy szívcsere. Amikor Gáborral befeküdtünk a klinikára, Dr. Forinum is mondta: a név az egyetlen állandó dolog az emberen.
A lakóházban gyakran mondogatták, hogy Sándor igazán megtisztelve érezhette magát, mivel Karola kevés ember kedvéért volt hajlandó viselni a fogait, és még kevesebbre mosolygott rá. Olyan pedig, akihez akadt némi kedves szava csupán egy volt, a fia, ám ő ritkán, olyan essünk túl rajta módon látogatta.
Oszt mikor gyünnek azok a tévések? – kérdezi Orsi néni izgatottan a férjétől. Guszti bácsi ugyanis reggel egy hatalmas pontyot fogott ki a vízből, ami rendkívüli dolognak számít. Harcsát már jóval nagyobbat is akasztott, de a csaknem harminckilós ponty kivételes fogásnak számít. Barátja – miután lefényképezte és videózta őt a zsákmánnyal – azonnal felhívta a híradót, azok meg rögtön ráharaptak, ahogy a szerencsétlen ponty is a horogra.
– Anya, kopogtak! – figyelmeztet kamaszodó fiam.
– Ma már a harmadik vendég, kár volt azt a firkászt beengedni – sóhajtok. Kötényembe törlöm a kezem, és ajtót nyitok. Egy negyven év körüli nő topog az ajtóban, Armani kabát, Gucci ridikül, nehéz édeskés illat lengi körül, kezében doboz.