Az író beszerénykedik:
– Itt az új könyvem!
– Édes fiam, öreg vagyok én már.
– De most is dolgozik.
– Igen, ezer bibliát rendeltek meg énekeskönyvet – válaszolja az öreg nyomdász.
– Bibliát?
– Tudja, író úr, van, aki pornót olvas járvány idején – hallottam ilyet – meg a Dekameront, öregember vagyok, tudom, hogy miért.
– Mire gondol?
– Félnek a haláltól. Ezért most imádkoznak, újra imádkoznak, édes fiam. Ne haragudjon, hogy így szólítom. Nagyon öreg vagyok. Tudja, az én megrendelőim nem bíznak az újításokban. Ádám-Éva óta mindenki vagy férfi volt, vagy nő. Isten sem volt semleges nemű, mert ő az Atya…
– Ki vonja kétségbe? – kérdezte a megszeppent fiatal író.
– Nem olvasol újságot?
– Nem, uram.
– Hívjál nyugodtan Hansnak vagy János bácsinak, mindkettőt megszoktam, amióta ide költöztem hozzátok.
– Szóval nem nyomtatja ki?
– Hogy állunk az erkölcsökkel, öcskös?
– Van benne egy parázna asszony, de a sorsa…
– Úgy! Akkor megértem. Ha a parázna asszony fölött győzedelmeskedik az Úr akarata, megértem a nagy nyomdákat. Nem kelendő. Ezeknek közös szándékuk az, hogy felajánlják erejüket a fenevadnak.
– Tessék?
– Csak szedem tovább a szöveget. A kezem jár, de figyelek. És a parázna asszony egy város?
– Egy város? Dehogy, csak egy nő, akinek az élete tragédiába torkollik.
– Hát ezért nem fogják kinyomtatni azok, akik felajánlják szolgálatukat a fenevadnak!
– János bácsi, most viccel velem? Ez egy mai történet.
– Ma is parázna asszony egyik-másik város, de beteljesednek Isten igéi – válaszolta az öreg nyomdász, aki éppen a Jelenések könyvének szövegével foglalatoskodott.
A fejét ingatta, a kezét mégis a kéziratért nyújtotta.
– Na, mutasd a könyvet, mit kezdjünk vele…
– Csak háromszáz példányt kérek, most kevesen olvasnak.
– Tőlem ezret rendeltek, ezer bibliát, a megtérőknek. Minden vallás és felekezet. A mai nemzedék nem ismeri, nem tanulta. Most vágyik rá. Remélem, a te parázna asszonyod is bűnbánatot nyer. Olvasd csak el, mit mondott erről az Úr! – lapozta fel János evangéliumát.
– Megbocsáttatnak…
Hallgattak, az író tanácstalan volt, de állta az öreg nyomdász tekintetét.
– Nincs váltás ruhám, nézd a csizmámat! – szólalt meg váratlanul az öreg és kérdőn nézett az íróra.
– Hát bizony ráférne.
– Kinyomtatom ingyen, ha egy pár új, kényelmes csizmát hozol nekem.
Törjek be a múzeumba? – döbbent meg az ifjú. Ott találnék neki való csizmát. De elvetette a bizarr ötletet. Az öreg még beleírja őt is a Dante poklába, ha majd végez ezzel a sürgős munkával. Dante pokla, a mai emberek közül sokaknak ott lenne a helye!
Vajon az ő könyvének parázna asszonya, a kikapós menyecske is oda kerülne?
„Luca feldúltan rohant ki a kapun. Megszégyenült. Mi történhetett Lacival? Érezte, hogy eltávolodtak, amióta nem mehetett hozzá, amikor akarta. De azt hitte, hogy a bezártság ment az idegeire. Pedig Laci nem is unatkozhatott. Ő dolgozik.
Lucával forgott a világ. Hol hibáztam el? – ez volt az utolsó gondolata. Talán a fékcsikorgást sem hallotta már.”
Forgatta a kéziratot.
Hol hibáztam el? Megbocsáttatnak a bűneid, eredj, és többet ne vétkezzél! – emlékezett vissza az öreg nyomdász szavaira, amelyekkel útjára bocsátotta.
Valóban megbocsáttatnak? Ő is meg tud bocsátani? Hiszen Lucát, azt az asszonyt a saját feleségéről mintázta.
Legyen úgy, ahogy az öreg megmondta.
„Futva érkezett Lacihoz.
– Alig tudtam elszabadulni, pedig mindig örömmel jövök. Most a torkomban dobog a szívem.
– Kár volt! Már kezdtem visszanyerni a lelki nyugalmamat.
– Mit mondtál?
– Kár volt. Józsival régen barátok voltunk.
– De megütött, és te megvigasztaltál.
– Talán oka volt rá.
– Úgy? Neked semmit sem jelent öt-tíz év?
– Megöregedtem, csak ennyit jelent. Elvesztegetett tíz év. Te voltál az, aki nem tudtál dönteni.
Luca feldúltan rohant ki a kapun. Megszégyenült. Mi történhetett Lacival? Érezte, hogy eltávolodtak, amióta nem mehetett, amikor csak akarta. De azt hitte, hogy a bezártság ment a férfi idegeire. Pedig Laci nem is unatkozhatott. Ő dolgozott.
Lucával forgott a világ.
– Hol hibáztam el? A karantén az agyára ment!
Luca érezte, hogy a lábai összecsuklanak.
Egy autó fékezett mellette.
– Mit csinál, maga szerencsétlen! Majdnem elütöttem.
A nő csak fekszik a földön, nem válaszol.
– Hívjanak mentőt! Hiszen látják, hogy nem ütöttem el. Kérem, tanúskodjanak.
A férfit elöntötte a hideg veríték. Még egy méter és elütöm. Leült a járdaszegélyre.
A mentők mindenkit távolabb küldtek, maszkban és kesztyűben voltak.
– Rossz vicc – jegyezték meg a rendőröknek. – Gázolást jelentett be valaki. Nem a járványmentőt küldték.
– Nem volt gázolás – szólalt meg egy asszony, aki közelebb óvakodott.
– Táguljanak, lehet, hogy vírus! – szólt rájuk a mentős.
És máris gázt adott, az ápoló beugrott a beteg mellé. Bekötötte az infúziót.
– Indulhatunk!
László fel sem kelt a székről. Megterített magának. A szirénázásra az ablakhoz ment, de nem látta a beteget.
– Biztosan valami figyelmetlen öregasszony – tért napirendre az eset fölött.
Az orvos utasította a nővért:
– Vigyék az intenzívre!
A betegszállító éppen felvitt valakit az emeletre, így a mentők az osztály ajtajáig tolták a hordágyat.
– Mindent fertőtleníteni! Maguk is – fordult a mentőtiszthez. – Lázas, nincs magánál. Honnan hozták?
– Az utcáról. Balesethez riasztottak minket.
– Szép! Találtak külsérelmi nyomot? – kérdezte az orvos.
– Nem látszik rajta. A tanúk szerint az autós csak azért állt meg, hogy segítsen. De ez a rendőrség ügye.
– Fertőtlenítés, mindent fertőtlenítsenek! A kezüket most azonnal!
Józsit felhívja egy ismeretlen hang.
– Ismerős magának ez a telefonszám?
– Igen, a feleségemé.
Józsival forog a világ.
– Koronavírus. Nem látogathatja – mondja az ismeretlen hang.
Józsi alig tudta kinyögni:
– Hol?
– Járványosztályon. Majd érdeklődjön, de telefonon.
Luca magához tért, meztelen volt, csak egy lepedővel betakarva. Csövek lógtak ki belőle, valami gép idegesítően pittyegett a feje fölött.
– Hol vagyok?
– Az intenzíven. De le ne tépje a lélegeztetőmaszkot és vigyázzon az infúzióra!
– Ki hozott be?
– Ki lett volna. A mentők. A férjét már értesítettük.
– Bejön?
Luca szégyellte magát, mégis várta volna.
– Járvány idején nincs látogatás.
Eltelt egy hét, túl volt a lázas állapoton. Nagyon gyengének érezte magát. Vizitnél hallotta távolról a főorvos hangját, csak sejtette, hogy ő az. Meg sem ismerné civilben.
– Túléli – mondta a hang.
– Szegény Józsi – gondolt a férjére Luca – és a gyerekek, talán csak nem… Csak nem kapták el ők is?
– Most már telefonálhat – mondta a nővér, amikor átkerült az intenzívről.
Józsi hangjában érezte az aggodalmat.
– Mikor jöhetsz haza? Engem nem engednek be hozzád. A gyerekek csókoltatnak.
Akkor hála Istennek nem betegek – nyugtázta magában Luca.
– Én is benneteket! – válaszolta Józsinak megkönnyebbülten.
Őszintén is gondolta. Rádöbbent, milyen régen mondott valami kedveset a férjének.
Új életet kell kezdenie, vagyis az életet, ha egyáltalán meggyógyul.
Valakit hoztak a mentők. Naponta többször hoznak valakit a mentők. Erősen köhögött a beteg.
– Hogy hívják?
Alig érthetően válaszolt, de Luca megismerte Laci hangját.”
Az író újból kinyomtatta papírra az utolsó oldalakat, a végét, amelyet János bácsi tanácsára megváltoztatott.
– Az öregnek igaza volt. Megbocsátanak a házasságtörő asszonynak. Az vesse rá az első követ…
Bement a hálószobába és finoman megcsókolta az alvó asszony arcát. Nem ébredt fel.
(Karantének)
Előretolt Helyőrség | Karantének – Pályázat
Az Előretolt Helyőrség szerkesztősége a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Petőfi Irodalmi Ügynökség támogatásával nyílt pályázatot hirdet írók, költők számára. A szerkesztők által közlésre elfogadott pályaműveket a lehető leghamarabb kifizetjük, így segítve a magyar szerzőket. A felhívás 2020. május 31-ig érvényes.
