Reflexből képes perspektívában látni, legalább annyira, mint nagy totálnál az eget a földdel egyenlővé tenni, Photoshop nélkül. Manapság a természetes közegükben lekapott fotótémák ragadják meg: őszi falevél a pocsolyában. Lekapja. Galamb csipeget a talajon. Lekapja. Különleges lószar vidéki földúton. Hát, lekapja. Érdekes arcú öreg dobozból sörözik a Blahán a kikapcsolt szökőkút mellett. Azt is le. Idegen nő kanállal. Lekapja. Máté boldog, ám kényszeres lekapó volt. Jelenleg nem sztárfotós (nem, nagyon is nem, saját bevallása szerint), hanem esküvői, egy költséghatékony közreműködő a szakma legalján. Szívesebben természetfotózik, amióta rájött, hogy sokkal idegkímélőbb hisztis, gacsos lábú kifutó modellek helyett az illatos fűben feküdni, és várni, hogy egy gyanútlan szarvas megjelenjen a patakparton. Bár az emberes képei is magukért beszéltek: ha lefényképezett egy autentikus paraszt bácsit, rárakott egy diszkrét szépiás szűrőt, meg még elvégzett pár varázslatot, és az a bácsi még bácsibb lett.
Az életben tulajdonképpen minden perspektíva kérdése, viszont kirázza a hideg, amikor tréfás kedvű bámészkodók megkérdezik tőle, hogy „na és ki fényképezi a fényképészt?” – de erre sosem akart válaszolni. Ennél komolyabb volt. És csendesebb. Máté védjegye a képein érezhető magasfényű csend. Mindegyik csendje más és más, más mélységű, fényességű, nedvességű, zsírosságú, porhanyósságú és magasságú. Vannak harsogó csendjei és sötét csendjei, valamint langyos átmenetei. Eszelősen el tudja kapni a csendeket, úgy, mint senki más, vagy csak nagyon kevesen.
Egyetlen fejében sok minden kavargott, amikor frissen vásárolt ásójával megérkezett a Kucsma utcai köztemetőbe. 23.03-at mutatott a digitális toronyóra, a látogatóidőnek már vége. Legalább olyan hamar talált parkolóhelyet, mint amilyen hamar megtalálta a keresett sírt, és csak a nadrágszára szakadt el, miközben átmászott a kerítésen, más említésre méltó nem történt.
Mátét korán elkapta a kameraláz. Első gépe egy Klaxon 200M 150-es volt, jól lehetett vele makrózni, megörökíteni például egy papucsbogár-párzást, de ugyanilyen lelkesen lőtte le vele a legnagyobb hegyet is. Most egy Canon EOS 5D Mark III. tükörreflexes masinája van, expozíciókompenzációval, középre súlyozott fényméréssel, fehéregyensúly-állítással, videófelvevővel, önkioldóval. Lítium-ion akkumulátorral, 3,2 megapixeles érzékelővel, 61 pontos autofókusszal. HDMI kimenetének köszönhetően a közvetlen nyomtatással is elboldogult, de csakenm hétszázezer forintért boldoguljon is.
Szóval, a jó kis gép megvolt, kedve is volt, tehetsége is volt, nője viszont nem volt. Az egyetlen valamit, amit közel engedett magához, Virgil33-nak hívták, egy netes szakmai fórumon találkoztak. Rögtön megkedvelte, mivel nem volt biztos benne, hogy ember. Talán valami szoftver lehetett. Azon túl szűkszavú, és túlságosan ausztrál volt ahhoz, hogy élőben is találkozzanak. Naponta online hidalták át a köztük húzódó különböző távolságokat. Máté még ma sem tudja, hogy Virgil33 férfi-e vagy nő, nem is érdekelte, kedvelte és kész. Máté képtelen szeretni a szó hagyományos értelmében, inkább a szeretet „ízét” érezte helyette a fejében. A szeretet szó csendjét szerette. Egyszer virtuálisan elvitte Virgil33-at a Fidzsi-szigetekre: pontban hatkor, egyszerre kattintottak a Fiji live webcam oldalára, hogy együtt nézzék meg a félpercenként frissülő, döcögő naplementét. Máté öntudatlanul sóhajtozott közben, talán a másik is. Ha tudott.
Szakmai szemmel nézte Marczy Tivadar frissen manikűrözött sírdombját és a fölötte görnyedő álmatag nyírfákat. Máté ásni kezdte a sírt. Ingzsebére tűzött speciális fotósszemüvege a földre pottyant, de nem vette észre. Az már itt marad. Sokáig ásott, mániákusan, szünet nélkül, amikor a lapátja koppant végre. Keményhez ért, döngéséből ítélve tölgyfához. E kései órán a híres Marczy Tivadarhoz kopogtatott be. Tivadar volt a legismertebb hazai fotóguru, a szakma nagymestere, a Nemzet Objektívja, a Klikk Alapítvány alapítója. Egykor közjogi méltóságok és világszínészek pózoltak előtte, még a hercegprímás is megvolt neki. A Vonuló ifjak sorozata hozta meg számára a legnagyobb elismerést, amikor a Kálvin téri mészárlás után elindultak a fiatalokból álló tisztítóbrigádok rendet csinálni. Tivadar volt a Vár udvari fotósa, de bejáratos volt a Fehér Házba és a Downing Street 10.-be is. Tehát Máté jogosan választotta Tivadart példaképének. Senki nem tudott úgy elkapni egy ostromot vagy egy tüntetést, mint Tivadar. Ha nincs idősíkbeli akadálya, még a mohácsi csatánál is ott lett volna, hogy megrázó, mozgalmas, szemléletes, ugyanakkor érzékeny és valahol romantikus képeket kattintson. Az időhurkok meghaladásához csak egyszer került közel, amikor saját testi épségét kockáztatva tolakodott oda a Masinához, amikor 2033-ban az Időutazó Ördögűző visszatért csinos feleségével együtt a 2055-ben tett kirándulásukról. (Nem meséltek jókat. Se rosszakat. Nem meséltek azok semmit. Csak pózoltak.)
Fotóskörökben egy gyomorforgató legenda tartja magát, miszerint ha lenyelsz egy apró, tízforintosnyi darabot Marczy Tivadar combcsontjából, te leszel par excellence a legjobb fotós a vidéken. Átszáll beléd az esszencia, a „fotó szintézis”, a secret, a szikra, az a fényes tehetségesség. Valószínűleg eddig még senki nem próbálta ezt meg – bár a Magyar Hellogram fotósa, Föogg Dániel elég gyanús, ugyanis zsinórban nyeri a sajtófotó pályázatokat –, vélhetően azért, mert a fotósok közt kevés az erre vállalkozó, narcisztikus sírbolygató pszichopata. Arról nem beszélve, hogy csontritkulást okozni egy holtnál is bűncselekmény. Nem mintha Máténak olyan nagyon túlságosan szüksége lenne a csodacsontra, hiszen igen tehetséges fiú, csak ki akarta maxolni az elixírrel azt, amije van. És Marczy Tivadar-díjas is akart lenni, mely díj minden becsvágyó fotós legrangosabb elismerése, per pillanat: kicsi, aranyozott, korabeli, állványos, intarziás, magnéziumvakus fotógép márványlapon, ehhez jön még az új státusz. Mindettől már csak egy csontfűrész választja el, meg egy koporsótető.
Ez az esti sírásás az utolsó ingyen melója, amit még elvégez. Utána már csak színforintért kattint, vaskos összegekért, eleget volt kulturális önkéntes a Csövi közlönynél. És elege volt az esküvőkből is, az ifjú párokból, a kényszervigyorból, az obligát násznépből, az óbégató vőfélyből, a tortaszagból, a túlértékelt emberi érzelmekből. Máté kitartóan kapirgálta a földet a koporsótetőn, tornacipős lába mellett pocsolyába gyűlt a halandóság.
Nagy művész sírját bontja, háborgatja, kapírja, kapírja... A föld nehéz illata belekapaszkodik az orrába, miközben szakmailag a lehető legközelebb férkőzik a legnagyobb holt magyar fotóshoz, hogy femurjából egy szilánkot, csak egy szilánkot magához vegyen. Szinte már a tobozmirigyében érezte az implantált tehetség legmagasabb hőmérsékletét, és annak ragyogó csendjét.
Meg leszel te exhumálva Tivadar, meg leszel, ne félj…
Új jövő kezdődik.
