Hej-jej, a Keselyűhegy-kolostor apátja egész éjjel a teliholdat nézte. A mester üresség volt kívül és belül, átlátszó tükör a valóságnak és szikrázó fényvisszaverődés a magába zárult énhit minden tévedésének.
Senki sem nézett azonban ezen az éjjelen tükörbe, az egész kolostor mély álmát aludta. Sápadt fényével az egész tájat bevilágító telihold volt Hej-jej mester egyetlen társa a nagy döntés meghozatalakor. Tudta, hogy eljött a vég, és mint a kötelességtudó apátok teszik, gondoskodni akart a szangháról.
Felvillanó emlékképek formájában lejátszódott előtte az egész élete. Eszébe jutott hirtelen haragú apja, akiben ennek ellenére vagy éppen ennek a kiegészítéseként mégis költői lelkület lakozott. Még kisgyerek korában megtanította vele családalapító ősük messze földön híres költeményét, a kiszáradt barackfához írt verset. Hányszor kellett elmondania ezt a költeményt, amikor füstölőt gyújtottak a Barackvirág nevű családalapító ős középen álló lélektáblája előtt, és mekkora pofonokat kellett elviselnie, ha csak egyetlen szót is elvétett! Mennyire meggyűlölte gyerekként ezt a verset! Neki, Lian-jejnek – ez volt a kevesek által ismert születéskori neve – a barackfa pofonfát jelentett, a hatalmas csattanást, a félrecsukló fejet, az elsötétülő világot, a zúgó fület, a testi és lelki fájdalmat, a gyermeki tehetetlenséget, megalázottságot és szégyenérzetet. Eszébe jutott neki a béka família villám sújtotta különce, Hsziantao is, aki miatt elhagyta a családját és a szülőfaluját. Meleg szívvel gondolt az öreg Hej-vura, a gyerektelen gazdag parasztra, aki fiaként nevelte fel őt. Minden birtokát ráhagyta, a nevét is – ezért ismeri ma mindenki Hej-jejnek –, ő mégis a kolostori életet választotta, és így nem lesz többé fiú utód, aki a Hej família őseinek áldozatot mutathatna be. Elmosolyodott, és szóra nyílt a szája: Árnyékában a / virágzó barackfának / és ezüstös fényében / a kiszáradt fa / napsütötte ágának…
Barackvirág hosszú versének elmormolása után lótuszülésbe rakta a lábát, és mély meditációba merült. Hajnalhasadtával, amikor a teliholdnak már csak a körvonalai látszottak, és lassan átvette az uralmat a vörösen izzó nap, a meditációs csarnokba elsőként érkező Ven-senggel, kedvenc tanítványával összehívatta a szerzeteseket, még a szakácsot, Men-nit is odarendelte.
„Szerzetesek, amint tudjátok, a császár a bölcsek kövét kereste kolostorunkban” – fordult a hajnali tisztálkodást és étkezést kihagyni kényszerülő, az álmosságtól egytől egyig lehajtott fejjel ülő szerzetesekhez.
„Nem halljuk, tisztelendő úr, kérjük, hangosabban beszéljen!” – emelte fel a fejét ekkor Ten-ni, a többnyire elsőként megszólaló.
A mindinkább erejét vesztő Hej-jej mester ekkor remegő kézzel Veng-sengre mutatott. Olyan közeli volt a kapcsolat köztük, hogy utasítania sem kellett, a tanítvány szavak nélkül is megértette, hogy a mester mit akar. Odalépett az apáthoz, szembefordult a szerzetesekkel, és ettől fogva ő beszélt.
Azok furcsállották a dolgot, ilyen korábban még sohasem történt, de senki sem mert tiltakozni. Az apát választott hangja így folytatta a megkezdett beszédet: „Sokan keresték a bölcsek kövét kolostorunkban: a kormányzó, Sang-jang eunuch, az Ég Fia, Huan császár, de Csen szerzetes és Ven-ni újonc is. Sőt még Hej-jej apát is. Elárulom nektek a nagy titkot, Amituofo buddha irgalmából mindannyian megtalálták!”
„Hogyan találhatta meg a császár kivételével ennyi ember a bölcsek kövét, ha a bölcsesség egy és oszthatatlan?” – kérdezte erre Hun-van.
„A bölcsesség egy és oszthatatlan, de a befogadó mindig más, így a bölcsesség, mint a víz a kancsóban, mindig olyan alakot ölt fel, amilyen a befogadó megszilárdult önképe. A bölcsek köve a kormányzónak az adott helyzetben azt jelentette, hogy fizetnie kell adósságaiért, a meggazdagodott Sang-jang eunuchnak azt, hogy még csak ezután jön el a fizetség ideje, Huan császárnak azt, hogy nem kell már keresnie a bölcsek kövét, a félkarú Csen szerzetesnek azt, hogy el kell hagynia a Keselyűhegy-kolostort, mert két apátja nem lehet egy szerzetesközösségnek, Ven-ni újoncnak azt a fölismerést, hogy az igazi földerítésre váró titok az ember bensőjében rejlik, Hej-jej mesternek pedig azt, hogy végre eljött az ő napja is, mert meglelte utódját.”
„A jövőben saját kolostora lesz az igennek és a nemnek” – tette hozzá Ven-seng mint Hejjej szája. A mester mindenki elképedésére – miközben a fejét rázta, mintha sajnálná a díszesen megmunkált csúcsíves fejfedőt – átnyújtotta az apátsüveget Ven-sengnek, a Keselyűhegy-kolostor legöregebb szerzetesének, kedvenc tanítványának, majd bólintott Csen felé nézve.
Csen zavarodottan visszabólintott, Ven-seng pedig, mint aki tiltakozik, a fejét ingatta, amelyre azonban lassú mozdulattal ráhelyezte az apátsüveget.
„Mit jelent az, hogy ezentúl külön kolostora lesz az igennek és a nemnek? Hiszen itt csak egy apátsüveg van!” – kiáltott fel ekkor Ven-sengre nézve leplezetlen csalódottsággal Csen.
Ven-seng nem válaszolt, a lebukott fejjel ülő mestert nézte könnybe lábadt szemmel.
„Meghalt Hej-jej mester!” – szólalt meg ekkor valaki a szerzetesek közül. Morajlás futott végig a termen. Hamarosan síró-jajgató hangok zűrzavara töltötte be a meditációs csarnokot.
A kolostor élére kerülő Venseng apát soha többé nem szólalt meg a hajnali tanítóidő alkalmával a meditációs csarnokban, lótuszülésben eltöltött hallgatása, a csendben lakozó és a szálfaegyenes tartású ülésbe költöző üresség volt ilyenkor az egyetlen, a szív szútra sorait visszhangozó tanítása: „A forma nem más, mint az üresség, az üresség nem más, mint forma”. Egyes szerzetesek, a lázadók kis csoportja szerint azért nem szólalt meg a kolostor szívének számító csarnokban többé, mert szégyellte, hogy azon a szomorú, ugyanakkor örömteli napon a távozó mestertől kéretlenül magához vette a szót, mielőtt még az meghalt volna, és helyette beszélt, önmagát kinevezve vezetővé.
„Vagy a lelkiismeret-furdalás teszi némává az apátot, vagy a bódhiszattva-létbe költözött Hej-jej mester veszi el csodatévő hatalmával a hangját akkor, amikor belép a meditációs csarnokba” – suttogta Csen szerzetes a konyhában titkos megbeszélésre összegyűlő társainak, Ten-ni szerzetesnek és Ven-ni újoncnak, az apát szót gúnyosan megnyújtva.
A félkarú a következő pillanatban egy hatalmas csattanást hallott, és elsötétült a világ előtte. A közelben álló Men-ni ütött Csen fejére a dorongnak is beillő fakanállal, amellyel a nagyüstben az ételt keverte.
„Majd én elnémítalak téged, nem kell hozzá Hej-jej mester akarata a bódhiszattva-létből” – kiáltotta fel dühösen a szakács.
Csen eszméletlenül terült el a földön, nem tört be azonban a feje, és szelleme is csak a felejtés formájában hagyta el a testét. Hetekig semmire sem tudott visszaemlékezni, még a nevét sem tudta fölidézni elméje ködös homályából.
Amikor még mindig hasogató fejjel végre visszatért az emlékezete, Men-ni, a szakács – aki bántalmazójából a gondozójává vált gyengélkedése napjaiban – így szólt hozzá szerető mosollyal: „Látod, Csen, ezt jelenti a nem kolostorának az apátjának lenni, hallgatni és felejteni: önmagunkról is teljesen megfeledkezni. Nem tudni másról, csak a mester tanításáról, és nem élni meg más megvalósulást, mint amit a mester megvalósított.”
„És milyen apát az igen kolostorának az apátja?” – kérdezte a megilletődött Csen.
„Az igen kolostorának az apátja még képtelen a hallgatásra és a felejtésre. A mester tanítását a maga önmegfeledkezésre képtelen tanításával egészíti ki, és emiatt megvalósulása nem az, amit a mester átadni akart, hanem valamiféle önmegvalósítás” – válaszolta Men-ni.
„Miért volna szükségünk önmegvalósításra, ha az, amit ilyenkor valóságossá szeretnénk tenni, az én, csak egy torzító tükör?” – tette hozzá a szakács.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. júliusi számában)
