

Az elcserélt nevek
Vajdai Ulrik hatéves volt, Vajdai Herman majdnem négy és fél. A karantén idején minden percüket együtt töltötték anyjukkal és apjukkal. Elhatározták, hogy alkalmazkodnak szüleik gyakori tévedéséhez, és elkezdték egymás közt összekeverni a saját nevüket.
Apjukat eleinte nem igazán zavarta a névcsere. Számára a legfontosabb tapasztalat fiairól az volt, hogy Ulrik vagy Herman egy kicsit idősebb és magasabb, mint Herman vagy Ulrik, de ahogy ő mondta: „az egyik ugyanúgy lehetne a másik, ahogy a másik az egyik.” Feltűnt azonban neki, hogy felesége egyre gyakrabban szólítja őt Hermannak, Ulriknak, néha akár egyszerre is.
Vajdainé Czilly Erzsébet ugyanis egyre bizonytalanabb volt abban, hogy jól keveri-e a család férfineveit. Korábban, ha Ulrikot akart mondani, az esetek felében biztosan tudta, hogy Hermanra gondol. Amikor Herman jött a nyelvére, ötven százalékig világos volt, hogy kis híján Ulrikról beszélne. Amikor Hermant és Ulrikot akart mondani, csak nagyon ritkán gondolt férjére, Jánosra. Őt a család többi Jánosával és Lászlójával keverte, belőlük pedig volt elég sok: nem véletlenül választott a saját fiainak német nevet.
Vajdainé zavartsága miatt a családfő, Vajdai János egyre kevésbé lett biztos abban, hogy nem keveri saját magát a fiaival. Az Ulrikok, Hermanok, Jánosok, Jancsik összemosódtak, lassanként az Erzsébetekkel és Zsókákkal is. Ráadásul Ulrik és Herman, illetve Herman és Ulrik a móka kedvéért már anyának és apának is szólította egymást. Hogy melyikük melyik, abban nekik sem sikerült megegyezniük. Az ilyen kérdésekben a szüleik is nehezen tudtak dönteni.
A karantén nagyjából két hónapig tartott.
Az utolsó héten már az se volt világos a Vajdai családban, hogy kinek nem kéne óvodába vinnie kicsodát.
Csáford János fája
Csáford János életkora komoly vita tárgyát képezte volna Ernyicsén, de egy idő után mindenki letett arról, hogy megtalálja a helyes megfejtést.
Még Csáford polgármesteri ideje alatt alakult ki az a konszenzus, amelyet Kapory Oszkár fejezett ki a legcsípősebben: „Ernyicsén két dolgot nem lehet tudni: azt, hogy végtelen-e az idő, és azt, hogy Csáford Jancsi bácsi hány éves. Jóllehet a kettő összefügghet, habár egyik sem érdekel senkit.”
Kapory Oszkár, Csáford utódja a polgármesteri székben, például csupán annyira tudott emlékezni, hogy már az ő nagyszülei is „Jancsi bácsiként” emlegették. Állítólag a bajusza nagyjából hatvan évvel korábban is az őszből a sárgulás felé hajlott, noha általában elég sokat lerágcsált belőle.
Csáford így a korát illetően hallgatott az ernyicsei polgárok bizonytalan véleményére, ahogy mondogatta: „Ebben a korban már nehezen bízik az ember a saját emlékezetében. Lett légyen az akárhány év is.” Ilyenkor időnként fel is kacagott: „Nem mindegy egyébként? Úgyse lesz több a nyugdíj!”
Rebesgették róla, hogy a Szent István téri tölgyfát is ő ültette még, vele nőtt fel, vele vált egyre idősebbé. Csáfordhoz hasonlóan a tölgyfa korát sem merte megtippelni senki, noha Csáforddal ellentétben e kérdésre könnyedén választ kaphattak volna, ha megszámolják az évgyűrűket.
Kivágni viszont senki nem akarta: „majd ha temetjük a Jancsi bácsit – bólogattak össze gyakran. – Tán a koporsója is ebből lehet.” A tölgy közben olyan szélesre nőtt, hogy Csáford unokáira, dédunokáira és ki tudja hányadfokú utódaira is bőséggel elég lett volna. Egyesek szerint egész Ernyicse vissza tudta volna vezetni a korábbi polgármesterre a családfáját. „Egyszer a város minden lakóját ebben a fában hantoljuk el.” Kapory Oszkár fontolgatta, hogy a közgyűlésen meg is szavaztat erről egy javaslatot.
Valahány évesen, de már bizonyosan polgármestersége után Csáford kiballagott a tölgyfa mellé, amit valamikor és talán ő ültetett. Felnézett, a lombkoronát vizslatta. „Talán még a nap is perzseli a tetejét.” Gyökeret vert a lába a tölgy árnyékában. „Együtt nőni már nem fogunk.” Nagyot harapott a bajusza mélysárga végébe. „De idősödni még talán.”
Az ernyicsei polgárok csak annyit láttak, hogy a tölgy árnyékában néhány hónap alatt Csáford hajkoronája is egyre terebélyesebb lett. Beszélték még, hogy az is sárgulásnak indult.
Egyetlen mozdulatsorral lökte be lábával az ajtót, dobta földre hátizsákját és támasztotta hátát a falhoz. Nagyot fújt a frufruja alá. Hajszálai néhány másodpercre a levegőbe emelkedtek, felvillantva a homlokán csillogó verejtékcseppek láthatatlan szálra fűzött apró gyöngyszemeit. A lépcsőzéstől még mindig zihálva lélegzett. Mindegy, kit érdekel ez most, amikor végre itt van a hétvége.
Friss tavaszi reggel volt, amikor Titánka belenézett a tükörbe, és azt mondta: eljött az idő a világmegváltásra, a dolgok nem mehetnek így tovább! Most mi jövünk, a jövő bajnokai! Az előttünk járók hibát hibára halmoztak, de most majd minden megváltozik! Új világ jön, meglássátok!
Initium finis. Vagyis tegnap történt, hogy az érintőkről kérdezte. Habár ő maga tangenseknek nevezte őket – lévén hogy mégis bennük van a „gens” szelleme, minden nemzetség összes vérvonala –, végül maradtak az érintőknél. A Szenior igazi úr volt, készségesen válaszolt: a kör számtalan pontját, elméletben, számtalan egyenes érintheti, kialakítva ezzel egy olyan szabályos területet, amely úgy világlik ki környezetéből, mint világítótorony az éjszakából.
Ebben az akciófilmben a főhős megmenti a világot egy olyan katasztrófától, ami normális körülmények között nem jöhetne létre, de mindig vannak olyan rossz emberek, akik a mások szenvedését saját javukra és gazdagságuk növelésére akarják kihasználni. A végén pedig elautózik a naplementébe egy rettentő giccses rockballada hangjaira a rejtélyes, ám rettentő szexis nővel.
Barnach néni két hete mondta, hogy a férjemmel nevet is cserélhetnénk. Nem hiszem, hogy komolyan gondolta, a névváltás nem olyan egyszerű manapság, mint egy autó- vagy egy szívcsere. Amikor Gáborral befeküdtünk a klinikára, Dr. Forinum is mondta: a név az egyetlen állandó dolog az emberen.
A lakóházban gyakran mondogatták, hogy Sándor igazán megtisztelve érezhette magát, mivel Karola kevés ember kedvéért volt hajlandó viselni a fogait, és még kevesebbre mosolygott rá. Olyan pedig, akihez akadt némi kedves szava csupán egy volt, a fia, ám ő ritkán, olyan essünk túl rajta módon látogatta.
Oszt mikor gyünnek azok a tévések? – kérdezi Orsi néni izgatottan a férjétől. Guszti bácsi ugyanis reggel egy hatalmas pontyot fogott ki a vízből, ami rendkívüli dolognak számít. Harcsát már jóval nagyobbat is akasztott, de a csaknem harminckilós ponty kivételes fogásnak számít. Barátja – miután lefényképezte és videózta őt a zsákmánnyal – azonnal felhívta a híradót, azok meg rögtön ráharaptak, ahogy a szerencsétlen ponty is a horogra.
– Anya, kopogtak! – figyelmeztet kamaszodó fiam.
– Ma már a harmadik vendég, kár volt azt a firkászt beengedni – sóhajtok. Kötényembe törlöm a kezem, és ajtót nyitok. Egy negyven év körüli nő topog az ajtóban, Armani kabát, Gucci ridikül, nehéz édeskés illat lengi körül, kezében doboz.