Ági összekuporodott a fal tövében, megint kislánynak látszott, szinte akkorára zsugorodott, mint az anyja.
Már megint a hormonok, ez normális, ahogy dr. Treitens mondaná. Anyám szerint a doktor úr folyton csak nyugtatni akarja Editet. „Sarlatán az az ember, amennyit fizet neki a feleséged, nem is mondana mást, mint ami az ügyfélnek tetszik.” Rájuk akartam hagyni: női dolgokkal foglalkozzanak nők és a nőgyógyász.
Az persze féléve engem is meglepett, hogy Ági hirtelen nőni kezdett. Tudtam, hogy a nők gyorsan alakulnak, ha megjön kamaszkor. Ági viszont két nap alatt kinőtte a házat, egy hét múlva pedig a felhőkig ért a feje.
Edit el is vitte dr. Treitenshez, a doktor bizonygatta, hogy a növési zavar gyakoribb, mint gondolnánk: „Ilyenkor egy fiatal próbálgatja a pszichéjét és a testét: átmegy több identitáson, ízlésen és akár magasságon is, mire megtalálja a megfelelőt.”
Belenyugodtunk, hogy egy kamasz lány mellett a szülők mindig kényelmetlenül érzik magukat. Engedni kell, hadd kísérletezzen magával! Anyám erre azt mondta Editnek: „Csak azért, mert érik a lány, még nem szabad abbahagyni a nevelést! Most kell igazán figyelni, ez az a kor, amikor nem kéri az ember a figyelmet, de megjegyzi.”
Edittel nem tudtuk, hogyan figyeljünk a lányunkra, amikor úgy tűnt, meg se hallja a felhők közt, amit beszélünk hozzá. Hiába kérdeztük mindennap, milyen volt a suli, mit kér reggelire, vagy mikor hívja meg hozzánk a barátnőit, Ági teljesen néma maradt. Edit hajtogatta, hogy a többi kamasz lány is így működik: „A szülő hangja egyszerűen nem jut el a gyerek fülébe.” Dr. Treitens ezt úgy magyarázta, hogy ilyenkor kiélesedik a hallás. „Ha a lányuk meghallja a szülői hangtónust, megfeszül a dobhártyája, meg sem rezdül, fiziológiailag képtelen az önök beszédét befogadni.”
Anyám azt mondta, érti Ági problémáit, szülőként pedig az lenne a dolgunk, hogy ne emlékeztessük a lányunkat arra, mennyire megváltozott a teste. „Megnőtt, ezzel nincs mit tenni, úgy kell bánni vele, mintha mi sem történt volna.” Jobb ötletünk nem volt, hallgattunk anyámra. A ház tetejét visszaépíttettem, Edit nem főzött több ételt Áginak, mint nekünk kettőnknek, és amikor hozzá beszéltünk, figyeltünk, nehogy fölfelé nézzünk, mindent csak úgy, ahogyan kislánykorában. Hiába: Ági nem fért be a házba, továbbra sem akart enni, és látszólag ugyanúgy nem hallott minket, mint korábban.
Viszont észrevettük, hogy egyre többet jár anyámhoz. Edit gyanakodni kezdett: „Anyád vagy hazudik, vagy boszorkány: mégis, hogy férhet be Ági abba a kis lakásába? És mikor eszik egyáltalán? Anyád eteti?” Anyámnak természetes volt, hogy Ági mindig talál helyet nála, az evésről pedig a lányunk kérésére nem beszélt: „Nem szabad faggatni Ágit a kajáról, mindent csak úgy, mintha mi sem történt volna!” – mondta nekünk.
Ági hosszú idő után akkor beszélt először hozzánk, amikor a barátját akarta bemutatni: „Andris átjöhet hozzánk szombaton vacsizni?” – kérdezte, kórusban mondtuk neki, hogy igen, de Ági nem reagált. „Valahogy így képzelhetik el a hívők, amikor Isten szól hozzájuk” – mondtam mosolyogva Editnek, az se zavart, ha a lányunk véletlen épp ezt hallja meg –, „szól egy hang felhők közül, de akármit beszélnek hozzá, nem válaszol semmit.” Edit ajkai összeszorultak: „Anyád már biztos tud erről az Andrisról is” – súgta.
A fiú tényleg eljött hozzánk, szót értett velünk, nem volt benne semmi feszengés, különösen, ha Ágiról beszélt. „A maguk lányánál nem láttam még jobb fotóst. Olyan közeli képeket csinál a repülőpilótákról, amiket még Frici bá sem tud: minden grimaszuk látszik vezetés közben. Látjuk is az irigységet Frici bácsi arcán, amikor szakkör elején prezentálunk.” Andris elmondta, hogy Ági újabban űrképek készítésével is foglalkozik: „Mindig azzal jön, hogy előbb fog felvételt készíteni az Androméda-galaxis középpontjáról, mint bármelyik űrtávcső.”
Andris legjobban a lányunk szemét szerette. „Nem tudom, ezt mondták-e már – szólt Edithez –, de Ági szeme teljesen olyan, mint a magáé. Csak nézzenek rá, ugyanúgy koncentráltan csillog az a kék szivárványhártya a pupilla körül!” Andris fölnézett, mi nem fordultunk fölfelé, tudtuk, hogy úgyse látunk semmit, inkább Ági kezére figyeltünk. Úgy tűnt, akármekkora a lányunk, a tenyere tökéletesen belefér a barátja tenyerébe.
Edit szeme alatt ezután kezdtek megjelenni a mély, zöldes karikák. Dr. Treitenst ismételgette: „Minden normális, normális.” Én úgy mondtam, hogy Edit ekkoriban: „Üres szemmel tartotta Ágit.” Figyelt a lányára, látta, merre megy a lakásban, de koncentrált, nehogy ránézzen vagy hozzászóljon, ez okozta neki a legnagyobb fáradságot.
Anyám ezekben a karikákban is hanyagságot látott: „Csak a munkára figyeltek, nem csoda, hogy semmi idő a lányotokra!” – bár kettőnkről beszélt, csakis Editre nézett. „Szülte volna meg maga helyettem! – ripakodott rá Edit. – Úgyis azt gondolja anyuka, hogy ez az egyetlen dolog, amit én csináltam a lányomnak!” Anyám meghökkent, hosszan bámult előre, néhány pillanat múlva már gyanakodtunk, hogy nem is ránk néz, hanem mögénk.
Hátra fordultunk, Ági a sarokban kuporgott, apró gombócot láttunk a lányunkból, de akármilyen kicsinek is tűnt hirtelen, a felhő ott volt a feje körül. Szipogást hallottunk. „Most rád néz” – mondta anyám határozottan Editnek, én pislogtam, próbáltam a vöröses, alkonyi felhő mögül az arcot kivenni.
„Apa, apa kell” – mondta, a hangja négyéves formára változott. Anyám jobban megdöbbent, mint az előbb. Közelebb léptem. „Itt vagyok” – megsimogattam Ágit: a tenyeremmel az egész hátát be tudtam födni. Nem tudom, a szipogástól hallotta-e, amit mondtam, de így folytatta: „A férfiak mind olyanok, mint te?”
