

Csendes a téli nagycétényi erdő. Csak Szarka néma fecsegése hallatszik. Az udvarias Mókus mosolyogva nézi őt, már sokszor hallotta ezt a történetet, de hát hogy is lehetne a kerepelő asszonyságot megállítani! Szarka néne ágról ágra ugrál, tarka farkát rázza, és locsog, locsog:
– A divat az divat! Mindenki csak a műkorcsolyázásról beszél. A nyulacskák még nem sokra jutottak vele, komolytalan népség. Hanem a borzok meg a sündisznók! És miután elkészült a jégpálya, Medvét is láttam korcsolyázni. Micsoda nyolcasokat írt le, majd kipukkadtam a nevetéstől! De most elmondom, mi történt az öreg Vakondokkal. Ez igazán a csudák csudája.
Mindenki tudja: a Vakondok vak. Amikor őt nevezték ki a korcsolyapálya őrének, sokan csodálkoztak: „Miféle őr az, aki nem lát?” Ostobaság! Hiszen Vakondoknak oly finom a hallása, hogy messziről felismer minden erdőlakót a járásáról.
Egérke, aki a tölgyfatuskó üregében lakott, kiment egyszer a jégpályára. Műkorcsolyázó akart lenni. Mivel csupán egy darab korcsolyája volt, a kis tökmagot jól kinevették. Ám ő nem adta fel. Esténként, amikor a jégpálya kiürült, nagy buzgón rótta a különböző bonyolult figurákat a jégre. Vakondok nem kergette el, gondolta, fél pár korcsolyától úgysem karcolódik össze a jég, nem kell újra felönteni. Egérke késő éjszakáig siklott a jégen, melyen kék csillagfények tükröződtek.
Egyszer Egérke korábban jött, mint ahogy szokott, és meglátta, miként gyakorol Kakas, a híres műkorcsolyázó. Büszkén kiterjesztette farkát, felszegte taréját, majd zeneszóra lendítette hol az egyik, hol a másik szárnyát, hol pedig mind a kettőt egyszerre. A lelátókon üldögélő kotlóstyúkok egymást túlkiabálva harsogták:
– Gyönyörű! Nagyszerű! Milyen szép!
– Kedves Kakas! – cincogta az Egérke. – Kérlek, taníts meg korcsolyázni!
– Hát nem tudod, hogy én vagyok a legkiválóbb műkorcsolyázó? – dohogta bosszúsan Kakas. – Vigyáznom kell magamra. Aztán meg neked csak egy korcsolyád van. Nem elegendő az igazi műkorcsolyázónak.
– Nem volna lehetséges, hogy kölcsönadod nekem a másikat?
Egérke belenézett Kakas hideg szemébe, és félénken megsimogatta korcsolyája élét.
– Micsoda arcátlan pimasz! – kiáltotta magából kikelve Kakas.
– Takarodj innen! – kotkodácsolták a tyúkok. – Honnan a csudából kerülsz ide? Ne is figyelj rá, drága Kakas!
Egérke rémülten elsántikált onnan az egyetlen korcsolyáján. A tyúkok kikacagták, és többet kotkodácsoltak, mint valaha. Amikor a pálya kiürült, Egérke újra kiszaladt a jégre.
– Úgy szeretnék korcsolyázni, mint a kakas! – gondolta. Habozás nélkül előrelökte mellső lábacskáját, és Kakast utánozva könnyedén siklott a jégen.
A halványsárga Hold a csillagokat óvatosan széttolva haladt az égen. Egérke nem vette észre, hogy éppen a feje fölött állt meg.
– Miért korcsolyázol ilyen későn? – kérdezte a Hold.
– Engem mindenki kinevet. Csak egy korcsolyám van – sírta el a bánatát Egérke.
– Ne sírj! Majd kitalálunk valamit – mosolygott a Hold.
– Állj oda, ahol a tükörképem visszaverődik a jégen! Tessék, ott a második korcsolya! Bánt még valami? – és gyöngéden megsimogatta Egérke fejét.
– A zene. Hiányzik a muzsika.
– Mindjárt lesz az is – a Hold hunyorított egyet hatalmas szemével, és a csillagok félkörben felsorakoztak. – Zendítsetek rá! Te pedig, Szelecske, segíts nekik!
Csodálatos muzsika áradt szét, és Egérke, teljesen átadva magát a mozgásnak, a boldogságtól lehunyt szemmel táncolni kezdett. Mozdulatai nem hasonlítottak Kakas kérkedő táncára, könnyedek, szépek voltak.
Vakondok, aki még sohasem hallott ilyen csodálatos zenét, kimászott a szikrázó jégre. A csillagok körtáncban forogtak, s Egérke lába alatt az arany hokikorcsolya olyan bonyolult figurákat rajzolt a jégre, melyekhez képest Kakas futása idétlennek tűnt. A meghökkent Vakondok hosszú ideig képtelen volt megérteni, mi történik vele, míg végre felfogta, hogy gyönyörű szép muzsikát hall, és lát, lát! Látja a csillagfényes jeget, a halványsárga Holdat, meg a szürke kis Egérkét, amint kecsesen siklik előre a valószínűtlenül bonyolult táncban.
– Látok! Látok! – kiáltotta megrendülten Vakondok.
– Hát ilyen csudák csudája történt a mi nagycétényi erdőnkben – fejezte be elbeszélését büszkén Szarka néne.
Mókus lopva letörölt egy könnycseppet bozontos farkával. Valahányszor Szarka elmesélte ezt a történetet, sohasem tudta visszatartani a könnyeit.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. decemberi számában)
Egyetlen mozdulatsorral lökte be lábával az ajtót, dobta földre hátizsákját és támasztotta hátát a falhoz. Nagyot fújt a frufruja alá. Hajszálai néhány másodpercre a levegőbe emelkedtek, felvillantva a homlokán csillogó verejtékcseppek láthatatlan szálra fűzött apró gyöngyszemeit. A lépcsőzéstől még mindig zihálva lélegzett. Mindegy, kit érdekel ez most, amikor végre itt van a hétvége.
Friss tavaszi reggel volt, amikor Titánka belenézett a tükörbe, és azt mondta: eljött az idő a világmegváltásra, a dolgok nem mehetnek így tovább! Most mi jövünk, a jövő bajnokai! Az előttünk járók hibát hibára halmoztak, de most majd minden megváltozik! Új világ jön, meglássátok!
Initium finis. Vagyis tegnap történt, hogy az érintőkről kérdezte. Habár ő maga tangenseknek nevezte őket – lévén hogy mégis bennük van a „gens” szelleme, minden nemzetség összes vérvonala –, végül maradtak az érintőknél. A Szenior igazi úr volt, készségesen válaszolt: a kör számtalan pontját, elméletben, számtalan egyenes érintheti, kialakítva ezzel egy olyan szabályos területet, amely úgy világlik ki környezetéből, mint világítótorony az éjszakából.
Ebben az akciófilmben a főhős megmenti a világot egy olyan katasztrófától, ami normális körülmények között nem jöhetne létre, de mindig vannak olyan rossz emberek, akik a mások szenvedését saját javukra és gazdagságuk növelésére akarják kihasználni. A végén pedig elautózik a naplementébe egy rettentő giccses rockballada hangjaira a rejtélyes, ám rettentő szexis nővel.
Barnach néni két hete mondta, hogy a férjemmel nevet is cserélhetnénk. Nem hiszem, hogy komolyan gondolta, a névváltás nem olyan egyszerű manapság, mint egy autó- vagy egy szívcsere. Amikor Gáborral befeküdtünk a klinikára, Dr. Forinum is mondta: a név az egyetlen állandó dolog az emberen.
A lakóházban gyakran mondogatták, hogy Sándor igazán megtisztelve érezhette magát, mivel Karola kevés ember kedvéért volt hajlandó viselni a fogait, és még kevesebbre mosolygott rá. Olyan pedig, akihez akadt némi kedves szava csupán egy volt, a fia, ám ő ritkán, olyan essünk túl rajta módon látogatta.
Oszt mikor gyünnek azok a tévések? – kérdezi Orsi néni izgatottan a férjétől. Guszti bácsi ugyanis reggel egy hatalmas pontyot fogott ki a vízből, ami rendkívüli dolognak számít. Harcsát már jóval nagyobbat is akasztott, de a csaknem harminckilós ponty kivételes fogásnak számít. Barátja – miután lefényképezte és videózta őt a zsákmánnyal – azonnal felhívta a híradót, azok meg rögtön ráharaptak, ahogy a szerencsétlen ponty is a horogra.
– Anya, kopogtak! – figyelmeztet kamaszodó fiam.
– Ma már a harmadik vendég, kár volt azt a firkászt beengedni – sóhajtok. Kötényembe törlöm a kezem, és ajtót nyitok. Egy negyven év körüli nő topog az ajtóban, Armani kabát, Gucci ridikül, nehéz édeskés illat lengi körül, kezében doboz.