

Erre emlékszem. Erre a fényességre. Annyit ér, mintha koromsötétség lenne, úgy elvakítja az embert. Hunyorogni, izzadni, vergődni kell a nap alatt. Marja a bőrt, alámászik, rontást csinál.
Felemelkedek, és nincs más akadálya annak, hogy olyan messzire lássak, amennyire csak a síksági nyeszlett fák engedik, mint ez a hatalmas fény. A kukorica, amely régen ilyenkor már nagyon magas volt, és el lehetett benne veszni, ha az ember el akart, főleg gyerekként, de felnőttként is egy kis igyekezettel – a kukorica most nem gátol, mert csak a térdemig ér. Zörög, ha rálépek, és a száraz levelek érintésétől kivérzik a bőröm.
Valami árnyékot látok. Napellenzőt csinálok a kezemből, a homlokomhoz nyomom. Rosszul vagyok. Nem bírom a meleget. Minek az árnyéka az? Az égre próbálok nézni, csak egy pillanatra, hogy lássam, van-e valami felhő, pedig tudhatnám, hogy nem járt erre felhő már hónapok óta. Mégis ott van egy árnyék.
Nagyon messze van, nagyon meleg van, régen haza kellett volna menni. De furcsán bűvöl a nap, ez a ragyogó, forró szenvedés nem ereszt, megtart. A kukoricatáblákat ki sem kerülöm, ezekből haszna úgysem lesz senkinek, és látszik is, hogy mások is keresztülmentek rajta már. Mások által előre megjárt „felfedezésre” indulok ezen a vesztőhelyen, és naivan elhiszem magamnak, hogy én, igenis én vagyok az első és egyetlen, aki ilyen utakra kényszerül.
Most már látom, hogy ember, és megijedek. A hasán fekszik, mintha süttetné magát. Furcsa helyet választott a napozáshoz, és furcsa időpontot. Látom, hogy férfi, látom, hogy nagy haja van, és zsíros, csapzott. Valami hülyeség jut eszembe, amit egyszer mondott nekem, és ezt most én mondom magamnak, hogy akkor sem tetszett, és most is rossz, hogy erre kell gondolnom, hogy ez a banális szar jut eszembe a láttán. Bár soha nem is szólt volna hozzám! Most mintha egyedül őt sütné a nap, körülötte szurokfeketeség lesz, és pánikos sírás szorongatja a torkomat, és kegyetlen és ronda és elviselhetetlen a világ, és haza kell mennem, mert ha nem teszem, én is ott fogok mellette feküdni.
De megment az életösztön, a képesség, hogy amikor már az összes erő és akarat elfogyott, még mindig nyílnak meg új források, és még mindig lesz éppen elég, hogy megmentsem magamat.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. augusztusi számában)
Egyetlen mozdulatsorral lökte be lábával az ajtót, dobta földre hátizsákját és támasztotta hátát a falhoz. Nagyot fújt a frufruja alá. Hajszálai néhány másodpercre a levegőbe emelkedtek, felvillantva a homlokán csillogó verejtékcseppek láthatatlan szálra fűzött apró gyöngyszemeit. A lépcsőzéstől még mindig zihálva lélegzett. Mindegy, kit érdekel ez most, amikor végre itt van a hétvége.
Friss tavaszi reggel volt, amikor Titánka belenézett a tükörbe, és azt mondta: eljött az idő a világmegváltásra, a dolgok nem mehetnek így tovább! Most mi jövünk, a jövő bajnokai! Az előttünk járók hibát hibára halmoztak, de most majd minden megváltozik! Új világ jön, meglássátok!
Initium finis. Vagyis tegnap történt, hogy az érintőkről kérdezte. Habár ő maga tangenseknek nevezte őket – lévén hogy mégis bennük van a „gens” szelleme, minden nemzetség összes vérvonala –, végül maradtak az érintőknél. A Szenior igazi úr volt, készségesen válaszolt: a kör számtalan pontját, elméletben, számtalan egyenes érintheti, kialakítva ezzel egy olyan szabályos területet, amely úgy világlik ki környezetéből, mint világítótorony az éjszakából.
Ebben az akciófilmben a főhős megmenti a világot egy olyan katasztrófától, ami normális körülmények között nem jöhetne létre, de mindig vannak olyan rossz emberek, akik a mások szenvedését saját javukra és gazdagságuk növelésére akarják kihasználni. A végén pedig elautózik a naplementébe egy rettentő giccses rockballada hangjaira a rejtélyes, ám rettentő szexis nővel.
Barnach néni két hete mondta, hogy a férjemmel nevet is cserélhetnénk. Nem hiszem, hogy komolyan gondolta, a névváltás nem olyan egyszerű manapság, mint egy autó- vagy egy szívcsere. Amikor Gáborral befeküdtünk a klinikára, Dr. Forinum is mondta: a név az egyetlen állandó dolog az emberen.
A lakóházban gyakran mondogatták, hogy Sándor igazán megtisztelve érezhette magát, mivel Karola kevés ember kedvéért volt hajlandó viselni a fogait, és még kevesebbre mosolygott rá. Olyan pedig, akihez akadt némi kedves szava csupán egy volt, a fia, ám ő ritkán, olyan essünk túl rajta módon látogatta.
Oszt mikor gyünnek azok a tévések? – kérdezi Orsi néni izgatottan a férjétől. Guszti bácsi ugyanis reggel egy hatalmas pontyot fogott ki a vízből, ami rendkívüli dolognak számít. Harcsát már jóval nagyobbat is akasztott, de a csaknem harminckilós ponty kivételes fogásnak számít. Barátja – miután lefényképezte és videózta őt a zsákmánnyal – azonnal felhívta a híradót, azok meg rögtön ráharaptak, ahogy a szerencsétlen ponty is a horogra.
– Anya, kopogtak! – figyelmeztet kamaszodó fiam.
– Ma már a harmadik vendég, kár volt azt a firkászt beengedni – sóhajtok. Kötényembe törlöm a kezem, és ajtót nyitok. Egy negyven év körüli nő topog az ajtóban, Armani kabát, Gucci ridikül, nehéz édeskés illat lengi körül, kezében doboz.