Antonnak hívták. Jóképű, gazdag férfi volt, rendkívül hiú és pedáns. Ha a bejárónője a vasaló élével akár egyetlen gyűrődést is hagyott az ingén, vagy a levese nem volt megfelelő hőmérsékletű, azonnal repült az alkalmazott.
A nők nagyon szerették. Mi több, rajongtak érte. Gyakran meg is fordultak nála – de mindig más. Megesett, hogy egyszerre, egy időben többen is szerették. Nevüket nem jegyezte meg, aszerint mentette el telefonkönyvébe őket, hogy milyen élmény fűződött hozzájuk. Ha a hölgy nem bizonyult elég merésznek, akkor többet nem kereste. Volt, akit szeretkezés közben kilógatott az ablakon, mert az nem sikoltozott eléggé, vagy egy-egy borospoharat adott a partnere kezébe, amit sértetlenül kellett megőriznie az aktus végéig. A legtöbb nő egy ilyen élmény után örökre eltűnt, de akadtak, akik rendszeresen kaphatók voltak a kivételes tapasztalatszerzésre.
Megengedhetett magának bármit, egy gyógyszergyár egyedüli örököse volt.
Harmincöt éves korára azonban kihullt az összes haja. Anton teljesen belebetegedett a kopaszság visszafordíthatatlan bekövetkeztébe, és elzárkózott mindenki elől. A baráti kapcsolatait megszakította, nőügyeit felfüggesztette. Egyedül a bejárónőjét tűrte meg maga mellett, őt is csak azért, hogy valaki gondoskodjon róla.
Minden reggel pontban hét órakor – kifogástalan öltözékben – már hatalmas teraszán ült, és amíg az est leszállt, be sem jött onnan. A teraszon étkezett, olvasott, naplót vezetett, és a dolgukra igyekvő nőket figyelte az utcán. A buszmegállóban várakozó hölgyekkel komplett dialógusokat folytatott. Fejben. Volt, akinek megdicsérte a ruháját, új ékszerét vagy kedvesen megkérdezte, hogy munkahelyet váltott-e, mert észrevette, hogy másik busszal közlekedik. Ha egy nőt meg kellett rónia, mert az nem szentelt kellő figyelmet a megjelenésének, többé nem követte a tekintetével: elvesztette rajongását és bizalmát iránta. Antonnak elengedhetetlen volt a hibátlan női megjelenés, különösen az ápolt frizura látványa.
A reggeli kávéját általában egy barnával szerette elfogyasztani, mert úgy vélte, hogy sokkal megbízhatóbbak, mint a más hajszínű nők. Szinte mindig a hét óra tizenötös busszal induló hölgyek közül nézett ki valakit, mert ők már hétkor a megállóban várakoztak. Mire komótosan elkortyolgatta a kávéját, éppen fel is ült a buszra a kiszemelt áldozat. A férfinak pedig fontos volt, hogy a reggeli feketéjét pontosan, nyugodtan ihassa meg, és csak annyit szóljanak egymáshoz, amennyi egy eszpresszónyi idő alatt elmondható. Nem is tudott volna egy késős, csacsogós vörösnél rosszabbat elképzelni a korai órákban. Meg volt róla győződve, hogy az első kávé meghatározza napja további hangulatát.
Ebédpartnereit viszont rendszerint a göndörödő fürtű, húsosabb vörösek közül választotta ki, akiknek kosármérete rendszerint jóval nagyobb az átlagosnál. Mivel a preferenciájának megfelelő nőt időbe telt kinéznie, ebédnél a pontosság már sokadrangú kérdés volt. Undorodott a fehér, szeplőkkel tarkított bőr látványától. Ám mivel a szánalom érzése volt egyedül, ami megmaradt benne, múltjának egyetlenegy darabkáját igyekezett minél tovább megőrizni. Ha érezni akart, elképzelte, ahogy ebéd közben egy vörös nő elpirulva felszisszen, mert a forró leves rácsöppen a blúzára, és az a nedvesség hatására a melléhez tapad.
Az ebéd elfogyasztása után ejtőzött, aztán elszívott egy cigarettát, és felkészült. Fel kellett készülnie, mert várta a szőkét. A nőt, akit a távolból már a járásáról felismert, akit már jó ideje kinézett magának. A szőke eleinte bizalmatlannak és távolságtartónak tűnt. Azt hinné az ember, rideg és hűvös. Kihívás, szinte elérhetetlen. Meg kell hódítania ahhoz, hogy megszerezhesse magának. Azt akarta, hogy neki nyíljon ki ez a különleges virág, ő maga legyen, aki rászolgál a nő bizalmára. Kellett neki a tündér, akinek hosszú aranyhaja minden lépésnél a derekát érinti. Akinek szépségében ott rejlik az örök fiatalság ígérete, amitől még a legnyomorúságosabb ember is újra bizakodni kezd.
Mindig késett a szőke, de Anton számára lényegesebb volt, hogy megérkezzen. Eleinte próbálta hozzá igazítani a vacsoráját, de rendszeresen más időpontban jelent meg. A szőkéért vállalta még azt is, hogy hidegen fogyassza el az ételt: már az elképzelés felfűtötte, ha a nő váratlan érkezésére gondolt. Ő az, akit igazán akart, pedig még a nevét sem tudta. Emiatt viselte el a reggeli kávézgatásokat az unalmas barnákkal, az ebédeket a buta vörösökkel, hogy végre beesteledjen, és övé lehessen a szőke. Napközben nem tudott kávézni, ebédelni, beszélgetni vele, mert a szőke mindig rohant valahova vagy valahonnan. Őt nem lehetett csak úgy megfigyelni a teraszról, nem állt meg cseverészni másokkal a buszmegállóban, nem ült be a szemközti cukrászdába magazinokat lapozgatni, még csak a kirakatoknál sem időzött.
Antont az esték töltötték el nyugalommal, a nap többi részében nem tudta, hogy a szőke kivel lehet és mit csinálhat. Amíg nem látta a nőt hazaérni, feszült volt és ideges.
A szőke az utca túloldalán, a férfival átellenben lakott.
Mióta először meglátta, minden alkalommal elhatározta: megismerkedik vele. Azonban a legutolsó pillanatban rendszerint megfutamodott. De érezni akarta a nő szőke hajának illatát és érintését. Tudni, hogy vajon olyan ellenállhatatlan-e, amilyennek elképzelte.
Egyik este aztán erőt vett magán, és eldöntötte: megszerzi magának. Mivel továbbra sem tudta, mikor érkezik haza a nő, időben elkezdte a készülődést a találkozásra. Minden másodpercben az órájára pillantott. Múltak a percek, és Anton egyre izgatottabb lett. Fel-alá járkált, mint valami ketrecbe zárt, mutatós vadállat. Gondosan kikészítette piperecikkeit az ágyára, és kiválasztotta legkedvesebb nyeles borotváját. Inget vett magára, nyakkendőt kötött, és feltett egy kalapot. Parfümöt sosem használt. Miután a tükörben többször ellenőrizte a megjelenését, kiült a teraszra, rágyújtott egy cigarettára és türelmesen várt.
A szőke nem sokkal később megjelent az utca végén, a férfi pedig, mielőtt meggondolhatta volna magát, felpattant és elindult.
*
Anton kint ült a teraszon – kifogástalan öltözékben – pontban hét órakor, és a dolgukra igyekvő nőket figyelte az utcán. A szőkére gondolt. Borzongató, de ismerős érzés futott át rajta. Elmosolyodott, majd kisimította haját az arcából és belekortyolt a reggeli kávéjába.
(Karantének)
Előretolt Helyőrség | Karantének – Pályázat
Az Előretolt Helyőrség szerkesztősége a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Petőfi Irodalmi Ügynökség támogatásával nyílt pályázatot hirdet írók, költők számára. A szerkesztők által közlésre elfogadott pályaműveket a lehető leghamarabb kifizetjük, így segítve a magyar szerzőket. A felhívás 2020. május 31-ig érvényes.
