Gesztelyi Nagy Zsuzsanna: A soha el nem múló múlt V. – Halottak (vegyes technika, papír, 76 × 57 cm, 2019)
Anyuka fekete főkötőben ül a sötétben, lágyan ringatózik a karosszékben. Biztosan alszik. Vágó István éppen abban a pillanatban győzi meg a versenyzőt, hogy felezzenek, amikor a palóc szőtteshez érek. A távirányítóért nyúlok, de ahogy elérem, anyuka keze görcsösen szorongatja azt. Anyuka szeme nyitva, értelem nélkül figyel maga elé. Szája körül fehér fátyol fut végig, mint füstölt húsra lerakódott sóréteg.
– Anyuka! Anyuka! – megszólítom, megrázom a vállát, válaszul csak a megnyúlt bőr integet a karján. Anyuka nem tud hallgatni. Amikor apukát temették, még akkor is a sógornőjéről sutyorgott, sötétkéket viselt fekete helyett. Száz szempár fürkészte az özvegyet, erőltetve préselte ki magából a könnyeket, sírnia kellett, mert ha az egerek szomjasak maradnak, még a végén megszólják őt. Apuka tíz éve várja a márványtömb alatt, hogy anyuka megfossza őt a végső nyugalmától.
Anyuka mellkasán a horgolt pulóver megemelkedik, még lélegzik. A versenyző lélegzetvisszafojtva jelöli meg a „B”-t.
Apuka utolsó lélegzetvételével helyezte el a kúpcserepet a tetőnkön, anyuka egész életében azért fújtatott, hogy rabok legyünk a saját otthonunkban, mert a falak kötőanyaga a vérük és a verejtékük volt.
Anyukát megnyomorította az építkezés, egy életen át vonszolta magával az ingatlan ólomsúlyát, apukának szárnyai lettek, ha felhúzhatott a ház mellé egy újabb sufnit, azt remélve, hogy a falak megőrzik az emlékezetét.
Anyuka orvostól orvosig járt, de minden alkalommal megállapították, hogy egészséges. Apukának egyetlen egészségmegőrzési technikája volt, minden doktort elkerülni egész életében.
Anyuka keze elengedi a távirányítót, tekintete megenyhül, olvadt jég alól kibújó hóvirág az arca.
Apuka húsvét előtt közölte velem, hogy rákos, áttétes, de anyukának ne szóljak, mert beteg. Anyukát hónapokon keresztül szolgálta ki egy halálos beteg, de amikor tudomást szerzett róla, a kórság eltűnt.
Apuka testéből pár hét leforgása alatt facsart ki minden életerőt a rák, az utolsó pillanatig küzdött ellene. Még a Bibliába is belelapozott, holott a templomot is legalább olyan nagy ívben kerülte, akárcsak az orvosi rendelőt. Anyuka egész életében küzdött a láthatatlan ellenséggel, de az élet minden alkalommal felülkerekedett rajta.
Anyuka lehorgasztotta a fejét, pontosan úgy lógott a feje, ahogy apukáé azon a pünkösdvasárnapon. Vágó István húzza az időt, elárulja, hogy Rodostóban van II. Rákóczi Ferenc fejedelem emlékháza.
Apukának egyetlen kívánsága volt csupán, ágyban párnák között az otthonában érje a halál. De ahogyan összerogyott előttem a galambteste, nem bírtam betartani az ígéretem, apukáért jöttek a szirénák. A bejárati kapu már akkor is nyikorgott, azóta sem olajozta meg senki, a német juhász úgy ugatta meg az öreget, ahogyan előtte és utána soha többé.
Minden este kísért apuka utolsó kérdése. Az „A” válasz a helyes, a játéknak vége. A rongyszőnyegre esik a távirányító.
Szól a sziréna a házunk előtt, anyukáért jönnek. Lélegzik, de a nyál már kifutott a szájából. Tolószékben szállítják a beteget, a kapu úgy nyikorog, ahogyan tíz évvel ezelőtt, és a német juhász úgy ugatta meg anyukát, ahogyan előtte és utána soha többé.
Anyuka megmarkolja a karomat, majd felteszi apuka utolsó kérdését.
– Ugye, nem a kórházba visztek?
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. márciusi számában)
