A meredek hegy fenyőerdejében úgy esett le az este, mint kő a puha földre, némán és hirtelen. Tamás megkönnyebbült, amikor kiért a tisztásra. Itt, a nyílt ég alatt fagyos szél kezdte csipkedni az arcát. Bár kellemetlenül feszítette varrt sebét a bakancs, nagyobb lendülettel vette az emelkedőt, hogy mielőbb a menedékházba érjen. Vészjóslóan világított a nyugati ég alja, hamar ideér a hóvihar.
Az öreg portásbejárat felől kerülte a kőből épült vendégházat, de meglepetésére égett a villany a főbejáraton, és a kapu, lám, nyitva volt. A büfé felől párbeszéd hangzott. Nem volt ínyére a társaság. Nem hiába járta hátizsákkal a hegyeket, bár még negyvenéves sem volt, kerülte az embereket és az általuk keltett zavart magában.
– Adj’ Isten! – igyekezett kedélyes hangszínt megütni. A két férfi meglepetten nézett fel. Talán egy árnyalttal meglepettebben, mint egy késői vendég nem várt belépője kelthetett volna, suhant át Tamáson az érzés.
– Fogadj’ Isten! Egy újabb vándor! Kerüljön beljebb! – szólt barátságosan az idősebbik férfi.
– Nem számítottam rá, hogy nyitva lesz a fogadó… Abban sem voltam biztos, hogy a gondnokot itt találom… Csak a vihar miatt tértem be. – Cseppet sem volt kedvére a magyarázkodás, de a két másik várakozó tekintete zavarba hozta.
– Én volnék a gondnok – mosolygott szélesebben ugyanaz a férfi.
– Ez esetben szeretnék maradni éjszakára. Hálózsák és élelem van nálam. Semmi igényem nincs, csak egy meleg hajlékra van szükségem. Elég masszív hóvihar érkezik ide hamarosan.
– Nyitok egy szobát, nem gond, de attól tartok… Fűtetlen mind, jó, ha tíz fok van ott.
Tamás kelletlenül látta be a kézenfekvő válasz szükségességét:
– Nekem itt is tökéletes lesz, majd a vaskályha mellett a sarokban ágyazok meg. – Egyedüllétre vágyott, és ez hangján most már tagadhatatlanul érződött.
Az eddig nyugodtan üldögélő sovány fiú hirtelen felpattant és a kályhához trappolt. Lendületes karmozdulatokkal magyarázni kezdett:
– Arra gondoltam, hogy feküdhetnék én ide. A lábam lenne erre, a kályha felé. Idehúzom ezt a fotelt, térelválasztónak, és akkor nem zavarnánk egymást.
Tamás bosszúságát elnyomta a hadonászó fiú láttán ébredt csodálkozás. „Kire hasonlít ez a zavart kamasz?” – kutatta magában régi ismerősök vonásait, elfelejtett barátok mozdulatait. Valami közeli, ismerős, de egyben idegesítő nosztalgia éledt benne.
A fiatalember félreértette a zavart csendet és támadásba lendült:
– Akkor mondjuk úgy, hogy én voltam itt hamarabb, így én választom ki először a helyemet. – Testtartása ugrásra kész volt, mintha a becsülete múlna a vita kimenetelén.
– Össze ne vesszenek, uraim! – szólalt fel az öreg érces hangján – És gondoljanak az idősebbek fázós csontjaira, aki szintén a melegben húzná meg magát! – Majd gunyorosan nevetett, ahogy a másik kettő zavarát figyelte.
Tamás rándított egyet a vállán, és lerugdosta magáról a bakancsát. Édeskés lábszag áradt végig a büféteremben. Az öreg megadóan kuncogott:
– Maga nyert, fiam, de két perc és már fel sem fog tűnni, megszokjuk. Kár a fáradságért.
– Nekem ez nem fáradság. Most megvacsorázom, aztán, ha van miben segíteni a ház körül, kérem, bízza rám. Fát hozni esetleg? Hóterelőt az ajtó elé?
A fiatal srác az ajtóhoz rohant és színpadiasan kirontott rágyújtani a havas teraszra.
– Már gondoskodtam mindenről, köszönöm szépen. Inkább meséljen, mi járatban a hegyen ilyen szokatlan időben?
Tamás az öreg derűs arcára nézett. Mindig irritálta az ilyen gondtalan emberek kedélyeskedése. Irritálta, hogy ő nem tud ilyen lenni. Igyekezett fogást találni ezeken az álságos Buddhákon. Azt remélte, hogy leránthatja róluk mosolygós maszkjukat, leleplezve kicsinyes valójukat, megfosztva őket fensőbbségüktől, ahogy nyugalmukkal erkölcsileg felülemelkednek rajta.
– Nem olyan szokatlan idő ez. Én, ha tehetem, így élek, a hegyeket, vidékeket járva. Most épp szántszándékkal jöttem ide fel, mert hallottam, hogy új gondnokot keresnek a vendégházba. Szerettem volna felmérni a…
– Újat?! – kapott a szava után az öreg. – De hiszen huszonöt éve vagyok én itt szolgálatban… Nekem senki nem mondta… És nem is tervezem a hátralévő időt…
Tamás szája elégedett fintorba torzult „Ez könnyebben ment, mint hittem.”
– Pedig ez egész bizonyos! A Duna–Ipolytól kaptam a fülest. Bár csak márciustól keresik az új embert, de már két hete mondták nekem.
– Én is épp márciusban jöttem – hebegett a férfi. – Létezik, hogy nem szóltak volna…?
Ekkor visszajött a teraszról a fiú, ruháját jégdarabok fedték. Lelkesedéstől kipirult arccal jött feléjük.
– Ezt nézzék, ónos esőnek mondanám, de a kabátomon álltak egybe a jeges darabok. A fákon, körbe a földön mindent jégpáncél borít! – elbátortalanodott hangja, ahogy az idős férfi feldúlt arcába nézett. – Baj van?
– Úgy fest, szükségem lesz a jogi tanácsaira fiam, az enyémek már meglehetősen porosak, de a Duna–Ipoly Nemzeti Parkot feketére perelem. Nekem szerződésem van!
Tamás keresztbe tette térdén lukas zoknis lábfejét és kényelmesen hátradőlt a székén.
– Történetesen a Duna–Ipoly Nemzeti Park jogtanácsosa én volnék. Így ha hivatalos ügyben szeretnének eljárni, akkor ezt kérem írásban kezdeményezni. – Arcáról sütött az önelégültség.
– Nahát! Jövőre ott kezdek én is, gyakornokként! – kiáltott fel a fiatal fiú.
Tamásnak ez cseppet sem tetszett. Lekezelően vetette oda:
– Na, és mikor fogsz végezni az egyetemen? Hova is jársz?
A fiatalember kihúzta magát. Lassan tagolva válaszolt:
– Az ELTE győri karára járok. Két év múlva lesz az államvizsgám, 2001-ben.
– Úgy érted 2021-ben? A győri jogtudományi kar húsz éve átalakult Széchenyi István Egyetemmé. – Örült, hogy kioktathatja a taknyost. – Jómagam is ott végeztem. 2001-ben.
– Én is 2001-ben végeztem Győrben! – lelkesült neki az öreg, de a fiatal fiú acsarkodva félbeszakította:
– Kikérem magamnak! Harmadéves vagyok! Két év múlva államvizsgázom, majd szakvizsgázom két év múlva környezetvédelemből, 2003-ban.
– No de fiam, 2044-et írunk! – förmedt rá most már az öreg is.
– Mi van?! – kapta fel a fejét Tamás. – 2019. november 23. van. Az édesanyám születésnapja! – És nagyot csapott az asztalra teljes tenyerével.
Fullasztó csend maradt a csapás után. Levegő után kapkodva keresték a szavakat. Az öreg idegesen dadogott maga elé:
– Anyuci is november 23-án született. Könyves Éva. Győr, 2001… Nem lehet…
– Könyves Éva az én anyám! – kiáltotta a fiú hevesen.
És akkor a fiatal egyetemista eltorzult arcát látva beléhasított a felismerés. Az arc, amivel sosem tudott megbarátkozni. Az arc, amit tükör előtt gyakorlatoztatott, hogy engedelmességre bírja. Az arc, aminek pattanásait minden eszközzel igyekezett eltüntetni. Saját maga arca. Derék Tamásé.
Réveteg pillantása az öreg hitetlenkedő ábrázatára tévedt. Egyetlen viszkető gondolata volt csupán, ahogy időskori énjét nézte: „Ó, a francba! Nem halok meg fiatalon!”
(Karantének)
Előretolt Helyőrség | Karantének – Pályázat
Az Előretolt Helyőrség szerkesztősége a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Petőfi Irodalmi Ügynökség támogatásával nyílt pályázatot hirdet írók, költők számára. A szerkesztők által közlésre elfogadott pályaműveket a lehető leghamarabb kifizetjük, így segítve a magyar szerzőket. A felhívás 2020. május 31-ig érvényes.
