

Szép szőke asszony volt anyám nővére. Magas és harsány. A keze mindig gondosan körömlakkozott, a frizurája is olyan, mintha épp abban a pillanatban lépett volna ki a fodrászszalonból.
Anyám teljesen az ellentéte volt, alacsony, fekete hajú, szerény, több nyelven beszélt, mégsem hitt magában.
– Ha én már nem leszek – mondta az anyám gyerekkoromban –, akkor a nővérem fog vigyázni rád. Jó lesz?
Nem értettem, miért mondja ezt, negyvenéves volt, és egészséges.
Anyám már négy hónapja halott, nővére él és egészséges, itt lakik a szomszéd házban, mégsem keres bennünket, engem és a kamasz fiamat, amióta anyámat eltemettük.
– Ne legyél olyan mulya, mint anyád – mondta nekem anyám nővére, amikor kicsi voltam. Ő volt az egyetlen ember, akire anyám rábízott apámon kívül.
– Kislányom, elutazom egy hónapra. Külföldre kell mennem, továbbképzés. Tudod, ez munka, nem mondhatom azt, hogy itthon maradok – mondta anyám.
Én nem értettem, mennyi idő az az egy hónap, épp Farkas Bertalant lőtték az űrbe, az óvodában mindenkinek lett lemezes holdrakétája, nekem is. Az érdekelt.
– Apáddal, aztán a nővéremmel leszel. Meg kell értened, apa sem maradhat el olyan sok időt a főiskoláról – mondta anyám.
És én megértettem. Apával repült az idő, mindennap cukrászdába mentünk.
– Le fogunk menni a vidéki rokonokhoz – mondta anyám nővére. – Ott hagylak, legalább tanulod az önállóságot, egy hét múlva érted megyek. Ott lesznek az unokatesóid, jól ellesztek.
Az unokatesók fiúk voltak, és nagyok. Tudtak magukra vigyázni, én nem. Annyi sárgabarackot ettem, amennyit csak bírtam, a hét többi eseményére nem emlékszem, csak arra, hogy irgalmatlanul fáj a hasam.
– Gyere, kimegyünk anya elé a reptérre – mondta apa.
Lelkesen készülődött, egy csokor virágot szorongatott. Végre hazajön.
– Hát te meg hogy nézel ki? – kérdezte anyám, amikor meglátott. – Sápadt vagy, a hajad is összevissza, látszik, hogy apád csinálta a frizurád.
Nem mondtam semmit, a sárgabarackokról különösen nem. Csak szorongattam a lemezes rakétámat.
– Mi van, megnémultál? – folytatta anyám. – Nem volt jó a nővéremnél? Amikor múltkor elutaztam, akkor legalább azzal fogadtál, hogy miért mentél el. Most ez sem jár?
– Hagyd már a gyereket – mondta apám. Ilyenkor mindig „a gyerek”-ké változtam, név nélkül.
Sok-sok évvel később, már a fiam volt óvodás, gondoltam, meglepjük anyámat egy-egy csokor virággal anyák napjára. Egy kis csokor volt a fiam kezében is. Becsöngettünk anyámhoz.
– Hát ti? – kérdezte.
– Boldog anyák napját! – mondtuk kórusban.
– Hát, ezt igazán nem kellett volna – mondta anyám. – Tudod, melyik anyák napjám volt a legszebb? Amikor te egy hónapos voltál, nem tudtál virágot adni, és akkor a nővérem becsengetett egy csokor virággal. Ez a mostani ahhoz képest semmi már.
Többet nem vittem anyámnak virágot anyák napjára.
– A nővérem, a nővérem, a nővéremet akarom! – ismételgette anyám, amikor először bekerült a kórházba.
– Anya, azt mondta a nővéred, nem jön be. Nem szereti a kórházi hangulatot, meg kell értened. Én és az unokád jövünk – mondtam én.
Hívott egy nap anyám nővére. Anyám ekkor már újra a kórházban volt, csak feküdt, beszélni nem tudott, csak bólintani és sírni, vele voltunk mindennap a fiammal.
– Klárikám, ma, amikor mentek be a fiaddal anyádhoz, arra kérnélek, hívjatok fel a kórházból. A fiad olyan ügyes ezekben a műszaki dolgokban, hangosítsa ki a telefont, hogy hallja a húgom, amit mondok. Hátha az én hangomra magához tér.
Így tettünk.
– Húgocskám – harsogott anyám nővérének a hangja bele a kórházi csendbe. – Gyere haza, várlak a húslevessel!
Anyám nem moccant, még a szemét sem nyitotta ki.
– Na, Klárikám – hívott anyám nővére egy fél óra múlva. – Mit csinált anyád, amikor a hangomat hallotta?
– Kinyitotta a szemét – mondtam én –, és mozgatta a kezét.
– Jól van, haza fog jönni – mondta a nővére.
– De ha mégsem – mondtam én anyám nővérének –, ugye mellettünk leszel majd? Te vagy az egyetlen ember, aki ismert engem kisgyerekként.
– Persze, Klárikám, ez csak természetes. Mesélek majd neked, mindig.
De nem hívott, nem keresett, pedig eltelt már négy hónap anya temetése óta.
Ma láttam anyám nővérét, ahogy elindult a szomszéd házból, húzta maga után a kerekes bevásárlókocsit. Nem mentem oda hozzá.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. augusztus 21-i számában)
Egyetlen mozdulatsorral lökte be lábával az ajtót, dobta földre hátizsákját és támasztotta hátát a falhoz. Nagyot fújt a frufruja alá. Hajszálai néhány másodpercre a levegőbe emelkedtek, felvillantva a homlokán csillogó verejtékcseppek láthatatlan szálra fűzött apró gyöngyszemeit. A lépcsőzéstől még mindig zihálva lélegzett. Mindegy, kit érdekel ez most, amikor végre itt van a hétvége.
Friss tavaszi reggel volt, amikor Titánka belenézett a tükörbe, és azt mondta: eljött az idő a világmegváltásra, a dolgok nem mehetnek így tovább! Most mi jövünk, a jövő bajnokai! Az előttünk járók hibát hibára halmoztak, de most majd minden megváltozik! Új világ jön, meglássátok!
Initium finis. Vagyis tegnap történt, hogy az érintőkről kérdezte. Habár ő maga tangenseknek nevezte őket – lévén hogy mégis bennük van a „gens” szelleme, minden nemzetség összes vérvonala –, végül maradtak az érintőknél. A Szenior igazi úr volt, készségesen válaszolt: a kör számtalan pontját, elméletben, számtalan egyenes érintheti, kialakítva ezzel egy olyan szabályos területet, amely úgy világlik ki környezetéből, mint világítótorony az éjszakából.
Ebben az akciófilmben a főhős megmenti a világot egy olyan katasztrófától, ami normális körülmények között nem jöhetne létre, de mindig vannak olyan rossz emberek, akik a mások szenvedését saját javukra és gazdagságuk növelésére akarják kihasználni. A végén pedig elautózik a naplementébe egy rettentő giccses rockballada hangjaira a rejtélyes, ám rettentő szexis nővel.
Barnach néni két hete mondta, hogy a férjemmel nevet is cserélhetnénk. Nem hiszem, hogy komolyan gondolta, a névváltás nem olyan egyszerű manapság, mint egy autó- vagy egy szívcsere. Amikor Gáborral befeküdtünk a klinikára, Dr. Forinum is mondta: a név az egyetlen állandó dolog az emberen.
A lakóházban gyakran mondogatták, hogy Sándor igazán megtisztelve érezhette magát, mivel Karola kevés ember kedvéért volt hajlandó viselni a fogait, és még kevesebbre mosolygott rá. Olyan pedig, akihez akadt némi kedves szava csupán egy volt, a fia, ám ő ritkán, olyan essünk túl rajta módon látogatta.
Oszt mikor gyünnek azok a tévések? – kérdezi Orsi néni izgatottan a férjétől. Guszti bácsi ugyanis reggel egy hatalmas pontyot fogott ki a vízből, ami rendkívüli dolognak számít. Harcsát már jóval nagyobbat is akasztott, de a csaknem harminckilós ponty kivételes fogásnak számít. Barátja – miután lefényképezte és videózta őt a zsákmánnyal – azonnal felhívta a híradót, azok meg rögtön ráharaptak, ahogy a szerencsétlen ponty is a horogra.
– Anya, kopogtak! – figyelmeztet kamaszodó fiam.
– Ma már a harmadik vendég, kár volt azt a firkászt beengedni – sóhajtok. Kötényembe törlöm a kezem, és ajtót nyitok. Egy negyven év körüli nő topog az ajtóban, Armani kabát, Gucci ridikül, nehéz édeskés illat lengi körül, kezében doboz.