– Boldog negyedik születésnapot! – jött be reggel apa a szobámba.
Nálunk az volt a szokás, hogy a születésnapos már aznap reggel megkapta az ajándékot.
Elámultam. Apa egy gyönyörű babát tartott a kezében. Modern ruhát viselt, kék nadrágot és kék felsőt, vörösesbarna haját háló szorította le. A modernitás és az elegancia ötvözete.
– Mi lesz a baba neve? – kérdezte apa mosolyogva.
– Juli – mondtam határozottan.
Juli babával elválaszthatatlanok lettünk egymástól. Vele aludtam, fésültem, etettem, beszéltem hozzá. A legjobbkor érkezett, mivel az elődjét, Dollyt bent kellett hagynom a kórházban, amikor skarlátos voltam. Nem hozhattam haza.
– Gyere, siessünk, érjük el a hetes buszt – mondta idegesen anya. Kezében két nagy szatyrot cipelt.
– Jó – futottam mellette, kezemben Julival és egy kis szatyorral. Segíteni akartam anyának.
Elértük a buszt, és leültünk az ülésre, egymással szemben. Julit letettem magam mellé.
– Anya, Julit is megfürdetem – mondtam este már otthon anyának, aki átöltözött otthonkába, és cigarettázott. Már megnyugodott.
– De hol van Juli? – kérdeztem anyát.
Mindenütt kerestük, sehol sem találtuk. Anya azonnal aggódni kezdett. Majd szomorú arccal azt mondta:
– Kislányom, lehet, hogy a buszon felejtettük Julit.
Vigasztalhatatlanul sírni kezdtem.
– Meg fogjuk találni – mondta anya – Elmegyünk a talált tárgyak osztályára, az Akácfa utcába. Biztos leadta valaki.
Anya végtelenül hitt az emberek jóságában.
– Ha mi segítünk, kislányom, más is fog – mondogatta. Egyszer egy koldust láttunk a Moszkva téren. A hosszú lépcső tetején ült, és szépen harmonikázott. Nagy fehér szakálla volt, rongyos ruhákat viselt, akkor láttam ilyet először.
– Anya, a bácsi miért van itt az utcán?
Anya pénzt dobott neki.
– Ne aggódj, kislányom – nyugtatott –, segíteni fognak neki. Érte jönnek, szociális gondozók, beviszik a szállásra. Csak kis időt fog itt tölteni az utcán.
Elérkeztünk az Akácfa utcába.
– Kislányom, bent az irodában ne sírj – mondta anya. – Tudod, tartjuk magunkat. Otthon lehet sírni.
Szomorúan jöttünk ki.
– Kislányom, nem adta le senki a babát. De veszünk neked egy újat.
El is mentünk a lengyel piacra. Egy szép szőke babát ajánlgatott anya.
– Nézd, ő jó lesz Juli helyett?
Rábólintottam, habár éreztem, ő nem az igazi.
Játszottam is az új Julival, de a szívemben a régi Juli emlékét őrizgettem.
– Nézd, anya – mondta negyvenöt évvel később a már felnőtt fiam, amikor anyám hagyatékát rendezgettük. – Mi lehet ez?
Kezében egy kis kék dobozkát tartott, benne diafilmmel. Rajta fotók.
– Ezen nem sok látszik – mondtam neki. – Elviszem előhívatni.
Így is tettem. Egy hét múlva jött az íméles értesítés:
„Kedves Megrendelőnk! Diafilmjei elkészültek. Az előhívó megjegyzése: a felvételek karcosak, kopottak.”
Rohantam a pendrive-ért, alig vártam, hogy otthon a fiammal megnézzük a felvételeket.
– Nézd, Alex – mondtam neki –, a felvételek a negyedik születésnapomon készültek.
– Anya, de ha ez a szülinapod, akkor most miért sírsz? – kérdezte a fiam.
A felvételen megláttam Juli babát. Fogtam a kezemben. Ott volt teljes életnagyságban, a gyönyörű kis arcocskájával.
– Alex, ő Juli baba, akiről meséltem neked, tudod, a baba, amelyik elveszett.
– Anya, látod, mégsem veszett el teljesen – mondta a fiam. – Itt van a képen. És ez a fotó? Anya, te itt indiánost játszol? És kik ezek a fiúk? Erről sosem meséltél. Anya, kérlek, mesélj!
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. augusztusi számában)
