Fönn a dombon már pirkad. A Gazda (eredeti nevén Nagy Gyula, karrierje kezdetén Nyuszibusznak csúfolták, mert nagyon félt a hatóságoktól) reggelihez készül. Fokhagyma nélküli pirítóst eszeget, mert meglett kora ellenére száját egész nap készen tartja a csókra. Mielőtt harapna, utolsó kenetet, késhegyni vajat hord fel a halálra ítélt falatra.
Bőbordó ruhában bepárolog Diána, a ,,lánya’’ – vér szerint semmi közük egymáshoz.
– Mézes reggelt, Gazdácskám! – sóhajtja, és szórakozottságában a teáskanna tartalmát az asztalterítőre kezdi üríteni, de aztán észbe kap, abbahagyja, a sugarat a csészébe irányítja. Diána a kamionparkolóban hostesskedett, de aztán Gyula bácsi hatszázas Mercijében akadt számára egy hely a hátsó ülésen.
– Kihűltek a csontjaim – így a Gazda, s eladó lányára gondol, aki magától értetődően nem Diána, hanem Noémi. Noncsi belga magánegyetemen tanul, a képzési költség euróban sem kevés, de a sikeres Gazda bírja. Miként a híres előd, Don Corleone, ő is nulláról indult, használt autókkal kereskedett, de aztán drogra és pornóra váltott.
„A hűség a lélek erényöve” – jut eszébe Nagy Gyulának, de hogy miért éppen ez a gondolat, fogalma sincs. Az igazi lányát nyilván szeretné erkölcsösnek látni, ám Diánával kapcsolatban nincsenek ilyen elvárásai. Egész éjjel lepkékre vadászott egy bambuszbotra kötözött női alsóneművel, aztán pihegve dőlt a kerevetre, hálóinge agyonizzadt testéhez tapadt. Végül a halott lepkéket lapátra söpörte, majd gyors csuklómozdulattal az erkélyről kidobta. Azok szálltak…
A fiú (Gubacs Xenofób) a hátsó szobában öthúrú gitáron játszik. Egzisztenciája bizonytalan, ő maga sem tudja eldönteni, hogy sofőr vagy biztonsági ember-e itt, hó végén megkapja az előre kialkudott összeget, a többi másodlagos. Nem tud sem a Gazda reggelijéről, sem a halott lepkékről. Dalait a hozzá hasonlóan kétes elemű csajnak ajánlja, a dalokban Diána Mária-arcú szüzek szüze, Isten legszebb lánya, és mellesleg utálja a fokhagyma nélküli pirítóst.
Gubacs Xenofób nagy magányában képzelete játékait űzi, s ha fantáziája tompulni látszik, némi biofűvel rásegít. Azt álmodja ébren, hogy alaktalan, de nagyon szőrös állatkát tart fogva, és csak rajta múlik, a megvert jószág mikor szabadulhat. Gondolatait diktafonra mondja: „Kiengedem. Megcsillan a bundája a szecessziós csillárból kiömlő fényben. Már jó ideje vakoskodott ott belül, s most apró rovarszemeit körbejáratja a berendezési tárgyakon. Jobb itt, nyöszörgi ahhoz hasonlatos hangon, mint amikor a kis delfinek énekelni tanulnak. Azt meghiszem, válaszolom neki, nyugodtan körbenézhetsz egy kicsit… Mozgása mind biztosabb, hihetetlen gyorsan elsajátította a kintlevés finom technikáját. Felmászik a pohárszékre, ügyes kígyómozgásával végigsiklik a sósborszeszes üvegen, beleszimatol a porcukorba. Megsokallom szabadságát, elvégre az az erősek fényűzése. Füttyjelre, amely belehasít az elsötétített szoba levegőjébe, visszaiszkol a helyére.”
Gubacs Xenofóbot már fárasztja felpörgetett agya játéka, ezért igyekszik minél gyorsabban lezárni az egyre zagyvább történést. Na, végre, úrrá lettem!, kiáltja, és kilöki a spalettákat.
Hármasukat a véletlen és a kényszer hozta össze, ha rendes kerékvágásban zajlana az élet, így együtt nem találkozhattak volna. A fiatal lány inkább nyíltan, semmint titokban szexuális szolgáltatást nyújt az öregnek, s ha úgy alakul, magyaros ételeket főz. Mindezt, persze, nem ingyen teszi, de nem is fizetésért, amit kap, ajándéknak hívják, bár minden esetben készpénz alakját ölti. A srác leglabilisabb alakja a triásznak, ajánlásra jött ide, amolyan mindenesnek a vállalkozáshoz, de sejteni, hogy nem nagyon fűlik a foga az egészhez, máshol szeretne lenni és mást csinálni, de hogy pontosan mit, fogalma sincs. Maga sem hiszi, mégis azt alakítja, mintha szerelmes lenne Dianába, holott nincs többről szó, mint egészséges test természetes ösztönéről. A Gazda úgy tesz, mintha féltékeny volna kettősükre, bár ez részéről inkább gonosz játék, túl nagyra nőtt már benne a cinizmus. A lány életfelfogása nem bonyolult: aki kér, annak ad. Innen nézvést értelmezhetetlen, hogy egy hétvégi estén mégis összefújja őket a böjti szél, farsangolnak. A buli vízkereszt és a nagyböjt kezdete közé esik, az időpont megválasztása részükről abszolúte nem tudatos, bármelyik hétköznapjuk lehet ünnep, és megfordítva. Egymással nem egyeztetve öltöznek be, a Gazda fehér lepedőt borít magára, s azt mondja, ő Othello. Olyan kreol bőrrel áldotta meg a Teremtő, hogy festenie sem kell magát, s a hitelességhez elegendő, hogy fejére teszi elvált felesége fekete parókáját. Diana Lady Macbeth lesz, hozzá erős sminket használ, pirosban, lilában, méregzöldben úszik az arca, mindehhez a megátalkodott végzet asszonya szerepet gyakorolja. Xenofób először Raszkolnyikovra gondol, ágya alatt a szekerce mindig kéznél van, majd egy hirtelen ötlettől vezéreltetve mégis inkább Baál isten porhüvelyét ölti fel. Tetszik neki a szóvicc többértelműsége: ál a Baál, kiáltja a többiek felé, s közben lesi, hogy értik-e a poént. Ilyen előzmények után csoda-e ha még egy szabadidős rendezvényen sem értenek szót egymással? Zavarukat mértéktelen whisky-ivással leplezik, majd a magatehetetlen állapot beálltával ki-ki lakrészébe vánszorog.
Szükségszerű következmény, hogy az alpári élvezetek nem fokozhatók tovább, dögunalom lepi el a haciendát, a lázadók elszöknek, a Gazda magára marad, bár még sokáig emlegeti a hűtleneket. A legbelső szobát viaszkatlan sárgítja, bezárult lexikonok tartják a homály szálain árnyékaikat. Púpos hátú macska élezi tűhegyesre karmait a százéves szőnyegen, finom szarupor lepi be a rojtokat. Az elme apró robbanásai verődnek vissza a foncsorozott hajlatokból, megrezegtetve a kifeszített bőregerek vitorláit. A szemközti falra akasztott térképen egy elsüllyedt birodalom vörösbarna foltja bontakozik, foszforeszkálnak a városok, a folyók, a sáncok… A Gazda diófából készült asztala mögött gubbaszt, szokásától eltérően olvasni próbál. Egy kapcsos könyv különleges betűformáit nézegeti, megjegyzésekkel a lapszéleket ismeretlen szerző látta el, nagy hasú magánhangzói alig férnek a nyomtatott szöveg melletti keskeny sávon. „Az élet álom”…
A két szökevény ismeretlen metropolisz lépcsőjén lépdel görnyedten, arcukon a megismerés és a nélkülözés csalhatatlan jeleivel. Majd kültelki poharazóban dudoros bőrű lányok és snájdig stricijeik társaságába keverednek, rossz fogú nevetésük buja burokkal fogja körül a halovány idegeneket. Félelemmel vegyes várakozással tekintenek a kiloccsant alkoholra, mely beszívja magát elrongyolódott kézelőikbe, a kipeckelt mosolyú csaposra, aki a hallucinációt adagolja az összefogdosott poharakba.
Azt hiszik, maguk mögött hagyhatják a múltat, s ha ólomlábakon is, de menetelnek a szabadság felé. Nem sejtik, hogy a parkolóból már felfedezték őket Gazduram megbízottjai, s kezdődik minden elölről. A térfigyelő kamerák hangtalanul dolgoznak, a jövő számára készül már a konzervvalóság.
